Nem tudás – tévedés – bűn

Az ember gyakran beleesik a feltételezés csapdájába.
Feltételezzük, hogy ugyanazt értjük egy bizonyos kifejezés alatt.
Feltételezzük, hogy ugyanazok az elképzeléseink, korlátaink, határaink, etikai normáink vannak.

Ne bántsd magad, sem a partnered, sem a kapcsolataidat.
Ne feltételezz!
Alig néhányan gondolatolvasók, ezért ne várd el a partneredtől, hogy tudja, mit gondolsz.
Ez a szokás félreértésekbe, vitákba, veszekedésekbe, szívfájdalmakba sodorhat, és legyünk őszinték, a legtöbb egyszerűen kikerülhető lenne, ha szokásoddá válna a beszélgetés, kérdezés, megbeszélés, kommunikálás a feltételezés helyett.

Ahogy a bűnöknél is.
Melyek azok a dolgok, amelyek nem elfogadhatóak a számodra?
Mikor válik egy ismételt tévedés bűnné?
Mit tartasz bűnnek?
Meddig vagy hajlandó kitolni a határaidat?

Igen, ismét ott tartunk, hogy mindenekelőtt önmagadat kell ismerned ahhoz, hogy ezeket meg tudd osztani a (jövendőbeli) pároddal.

Számodra elfogadható, ha valaki késik? Mekkora késés az elfogadható? Milyen gyakran? Milyen körülmények között?
Mit teszel? Elfogadod? Balhézol? Szakítasz miatta?

Anyum megoldása az volt, hogy miután rájött, hogy mindig, kivétel nélkül, 15 percet késett az embere, onnan kezdve 15 perccel korábbi időpontot mondott neki, mint ahogy találkozni akart vele, vagy mint amikor valahova érkezniük kellett, így lényegében elérte, hogy az ember pontos legyen … és működött.
Számára ez nem volt ok a balhéra. Rájött, hogy valami furcsán elvarázsolt van a partnere „rendszerében”, és talált egy megoldást, amely mindkettőjük számára bevált.
Soha többé nem volt ez probléma.

Persze ez egy kisebb fajsúlyú példa.
Vannak komolyabbak, amelyeket figyelembe kell venni.

Mint például a hazugságok.
Együtt tudsz élni a hazugságokkal?
Elfogadod a kegyes hazugságokat?
Mindketten egyformán értelmezitek, hogy mi a kegyes hazugság?
A titkokat hazugságnak tekinted?

Mit szólsz a megcsaláshoz?
Egy másik nőre/férfira nézni/mosolyogni az már megcsalás?
Egy szexi beszélgetés annak számít?
Vagy mindent elfogadsz, amíg fizikai kontaktra nem kerül sor?
Vagy mindent elnézel, míg nincsenek benne érzelmek?

Hol vannak a határaid?
Melyek azok a vonalak, amelyeken belül mindezt tartani kell?

Nem, ez nem nyilvánvaló.
Nem, ez nem magától értetődő.
Nem, ezek nem mindenkinél ugyanazok.
Az embereknek az értelmezése, korlátaik, kereteik, amelyek között biztonságban és kényelmesen érzik magukat, különbözőek.

Két (vagy akárhány) ember akkor működik együtt jól, ha mindketten (mindannyian) értik, hogy nincs mód arra, hogy minden lehetséges forgatókönyvet megvitassanak egy kapcsolat kialakulása előtt.
Amikor mindketten hajlandóak folyamatosan megosztani az igenjeiket és nemeiket.
Amikor mindkettő mozgásteret enged a lehetséges hibáknak.
Amikor mindketten hajlandóak és készek meghallani a másikat, és folyamatában korrigálni a dolgokat.
Amikor mindkettőnek megvannak a határai, és tiszteletben tartják a másikéit.

Tehát ismét az önismeretre és a folyamatos őszinte kommunikációra van szükség, hiszen a kapcsolat minden aspektusáról beszélni kell, meg kell vitatni, meg kell állapodni róluk, ha jól működő, kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatot akarsz.

A szakítás csínja-bínja

A múlt heti YouTube-videómban a szakításokról beszéltem, arról, hogy hogyan lehet azt „jól” csinálni.
Ami egy (fontos) része az egész folyamatnak.
Természetesen, mint mindenben, ebben a témában is több van.

Mint például az, hogy vannak olyan emberek, akik mindig közvetlenül azelőtt szakítanak, hogy a kapcsolat a következő szintre kerülne, hogy komoly, hosszú távú elkötelezettséggé válna.
Általában ezek az emberek az egyszerű, laza, könnyű kapcsolatokat részesítik előnyben, nem állnak készen az elköteleződésre, vagy valamilyen okból félnek attól.

Természetesen semmi rossz nincs egyik preferenciával sem.
Viszont érdemes az ismerkedési folyamat korai szakaszában tisztázni ki, milyen szándékkal van.

Ha valaki tart az elköteleződéstől, és ezt az ember maga is felismeri, akkor tud rajta dolgozni, akkor a szakszerű segítség (coach, pszichológus) lehet a támogatás a gyorsabb gyógyulási folyamatban.

Amikor két olyan ember találkozik, akik mindketten a könnyű, szórakoztató, laza kapcsolatot kedvelik, akkor minden tökéletes, zöld a lámpa a folytatáshoz.

De amikor az egyik egy komolyabb, elkötelezettebb, egy „építsünk együtt egy életet” fajtára vágyik, a másik pedig nem, akkor a legjobb, ha nem is mennek tovább együtt ezen az úton.
Ne kezdj bele egy kapcsolatba úgy, hogy „nem számít, mit gondol, majd én megváltoztatom”.
NEM.
Nem fogod.
Vagy néha sikerül, a felszínen, de a partner szenvedni fog.

Minden tartós változás belülről kezdődik. Nem külső erő hatására.

Ez azt jelenti, hogy ha valaki eljut a felismerésig, hogy változtatni akar, akkor kezdeményezni fogja azt.
Ha külső erőről van szó, akkor a lehetőségek az erős ellenállás, vagy a nem szívből jövő „megpróbálom”, ami nem vezet sehova, vagy az, hogy végül beadja a derekát, de ez nem lesz tartós (talán csak a szakításig fog tartani).

Egy másik őrült tendencia, amit meg kell említenem, az az, amikor a szakítás után mindenféle ocsmány dolgot mondanak az exről.
Igen, tudom, néha nagyon csúnya dolgok történnek, de akkor is!
Gondolj bele, te voltál az, aki x mennyiségű időt töltött azzal a személlyel, te döntöttél úgy, hogy párkapcsolatba kerülsz azzal a személlyel, te voltál az, aki párkapcsolatban éltél azzal a személlyel.

Persze, idővel rájöttél, hogy az illető nem 100%-ban őszinte, nem teljesen az, akinek mondta magát, vagy éppen ellenkezőleg, te nem hitted el, hogy tényleg olyan, mint amilyennek mondta magát.
Ennek ellenére se ess abba a hibába, hogy sárral dobálod az exed … attól te is sáros lesz!

Szakítás után ki akarod őrjöngeni magad a legjobb barátodnak. Rendben. Csináld.
Bármit is kell tenned (berúgni, sírni, zabálni, kikiabálni magadból, … ), tedd meg, de privátban!
Soha ne hozd magad abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az emberek azt kérdezzék tőled, hogy „ha az illető valóban ilyen, akkor miért voltál egyáltalán vele?”

Igaz, néha csalódhatunk, félreismerhetünk valakit, előfordulhat, hogy csak a kapcsolat egy későbbi szakaszában szembesülünk bizonyos jellemzőkkel, mindez megtörténhet.
A fő különbség az, hogy hogyan kezeljük mindezt.
A gyűlölködés nem fog segíteni rajtad, de ha tanulsz a történtekből, az hasznodra válik.

Tehát a szakítás nem csak a tényleges szakításról szól, amit jobban is csinálhatunk, hanem arról is, hogy ideje korán felismerjük, mi vezethet a szakításhoz, és hogy jobban kezeljük azt az aktuális dolgot.
Ezentúl jobbá lehetünk abban, hogy hogyan kezeljük egy szakítás következményeit, utóhatásait.

A szakítások elkerülhetetlenek, de csak rajtunk múlik, hogy továbbra is csak másokra mutogatunk a velünk történtek miatt, vagy tanulási lehetőségnek tekintjük, és megpróbálunk mindent megtenni, hogy jobbak legyünk és jobban tegyünk onnantól kezdve a magunk érdekében.

Egy gyakran rejtőző „szellem”

Hallottad már a „traumareakció” kifejezést?
Leginkább néhány szörnyű eseményre, például balesetre, nemi erőszakra vagy természeti katasztrófára adott érzelmi válaszadásra használják.

Egy látszólag könnyedebb szinten, beleegyezni a dolgokba csak hogy megmaradjon a béke, valójában az is egy traumareakció, ami egy a kapcsolatfüggő ember életének részévé válik.

Leginkább a gyerekkorból ered, amikor a szülők, családtagok, hogy bármilyen okból kifolyólag ne balhézzanak a gyerekkel, ő megtanulja, hogy a legegyszerűbb kiút a beleegyezés – bár ő azt a dolgot nem úgy érzi, nem úgy gondolja – bármibe, amit mond a felnőtt, hogy így béke legyen.

Ráadásul, ha egy személy kapcsolatfüggő, az gyakran válasz a többnyire fel nem ismert traumára, amikor ismétlődően mondják neki, és így kondicionálják, hogy „senki vagy”, „soha nem fogsz megbirkózni egyedül. ‘, ‘soha nem fogsz tudni életet teremteni magadnak’, ‘nem tudsz megállni a saját lábadon’, ‘életképtelen vagy’ és így tovább.

Ennek eredményeképpen ez az ember csak párkapcsolaton belül tudja elképzelni a felnőtt életét, ahol az a benyomása van, hogy a másikkal mellette most ő valaki, most már tud egy életet élni, túlélni, biztonságban lenni, létezni.
Így a kapcsolat fenntartása érdekében mindenbe beleegyezik, amit a partnere akar, abban a reményben, hogy így ez a kapcsolat tartós lesz.

Ennek a személynek általában nincsenek személyes határai, vagy ha vannak, akkor a „béke” kedvéért folyamatosan maga sem tartja/tartatja be azokat.

A kapcsolatfüggőség egyértelműen elzárja a magabiztos, független, stabil emberré válás útját, megakadályozza, vagy legalábbis megzavarja a személy fejlődését, legmagasabb potenciáljának elérését, saját életének önálló, saját elképzelései szerinti megélését.

Egy kapcsolatfüggő létezik, van, de nem él.

Amikor az ember felismeri ezt a csapdát, és összeszedi a bátorságát, hogy az ilyen történetből való kilépés mellett döntsön, a legtöbbek számára a coaching felkapcsolhatja a fényt az alagút végén, és a szükséges segítség lehet ahhoz, hogy végig tudja járni az utat egy jobb, egészségesebb élet felé.

Ha magadra ismersz a fent leírtakban, kívánok neked erőt, hogy feleszmélj, találj némi segítséget, és a további életed történetét egy téged jobban kielégítő, szabad, (ön)szerető módon átírd.