Egy barátom meghívott egy filmfesztiválra, hogy megnézzünk egy filmet, ami egy bizonyos szubkultúrában játszódik.
A film előzetese – nagyon ígéretes; a kritikák – mind dicsérőek; így a kíváncsiságom mellé magas elvárások párosultak.
Elmentünk megnézni a filmet.

Itt meg kell említenem, hogy a barátom filmgyártásban dolgozik, és én magam is belekóstoltam ebbe a szakmába néhány évig.
Ami szerintem kétségtelen, az az, hogy a színészek zseniálisak voltak.
Bármit is írtak a karaktereikhez, kihozták belőle a legtöbbet. Csodálatos, nagyon kifejező, megható.
Az operatőri munka, a világítás, a jelmezek, a kellékek, a hangulat nagyszerű volt.

És itt véget is ér az én (mi) dicsérésem.
A dramaturgia legjobb esetben is közepes volt, a történet pedig, nos, lehetetlen.

A szubkultúrák nincsenek eléggé, sem jól reprezentálva a filmekben.
Sajnos egy olyan világban élünk, ahol bármi, ami eltér a „normálistól” – bármi is legyen az –, sokszor kevesebbnek, undorítónak vagy akár ördögtől valónak titulált.
Szóval, amikor valaki filmet készít egy adott szubkultúráról, erősen hiszem, hogy mindent meg kell tennie azért, hogy bemutassa, megmutassa és a lehető legjobban képviselje azt a szubkultúrát, a lehető legközelebb állva a valósághoz.

A filmkészítőknek hatalmas felelősségük van ebben a tekintetben.
Százezrek, sőt milliók fogják nézni, amit készítenek, és az emberek el fogják hinni, hogy amit láttak az a valóság.
Vannak, akik a látottakat még (új) mércének is veszik, és megpróbálják valahogy beépíteni az életükbe.

Mindezek miatt, és azért is, mert némileg hasonló érdeklődésem van a filmben ábrázoltakhoz, dühös, ideges, szomorú és csalódott lettem a film végére.

Mert szerintem érzelmi bántalmazásról szólt, és annak az embernek az erejéről, aki mindezen keresztülment, és erősebben, nagyobb önbecsüléssel és több önismerettel jött ki belőle.

A probléma az, hogy ez nem valóságos!
Ez roppant ritkán történik meg. Csak a soha ne mondd, hogy soha okán.

Aki elszenvedi, rendszerint először darabokra esik, és ha elég szerencsés ahhoz, hogy kijusson egy ilyen helyzetből, akkor elég sokáig tart, mire újra talpra áll.
Általában minden segítségre szüksége van, hogy újjáépítse magát, megértse, mi történt vele, és rájöjjön, hogy ez nem az ő hibája volt.

Ez a film egy meleg, bőrruhás, BDSM motoros közegben játszódik, ahol a Domináns/alárendelt kapcsolatok normálisak.

Nos, én nem vagyok meleg, sem motoros, de szeretem a BDSM-et.
Elég régóta és elég mélyen benne vagyok ahhoz, hogy tudjam, mitől lesz valaki Dom/me.
Coachként pedig elég sokat tudok a párkapcsolati hullámvölgyekről, problémákról, intő jelekről.

Ebben a filmben az alárendelt karaktere teljesen kidolgozott.
Megtudjuk, ki ő, mi a háttere, mit dolgozik, honnan jön, mit hiányol, mit akar.
És karakterfejlődésen megy keresztül.
De a Dom főszereplőről … semmit, mármint SEMMIT nem tudunk meg.
És a karakterével sem történik semmi. Úgy jelenik meg, ahogy van, teszi, amit tesz, aztán elmegy. Ennyi.
A francba, még csak megszólalni is alig szólal meg.

A domináns (magabiztos, határozott, versengő, határozott, vezetői törekvésű) vagy hatalmaskodó (arrogáns, erőszakos, tekintélyelvű, az érzéseket semmibe vevő) személyiség egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető Dom/me.
Ezt tudni kell. Ez alap.
Az ilyen személyiségek gyakoriak, sokat láthatunk például az üzleti világban, a politikában, bármilyen munkahelyen mikromenedzselő főnökként, vagy akár elviselhetetlenül kontrolláló szülőként.
Ezek a viszonyok soha nem beleegyezésen alapulnak.

Egy (jó, igazi) Dom az valaki teljesen más.
Magabiztos, hozzáértő vezető, kiváló kommunikátor, megbízható, jó hallgatóság, mentor, érzelmileg stabil és nyitott, így képes érzelmileg biztonságos környezetet biztosítani.
A „szerepük” mindig beleegyezésen alapul!

Nevezz hát régimódinak, romantikusnak, idealistának, hormonálisnak, vagy bárminek, de ez a karakter nem egy Dom, hanem egy domináns, elnyomó személyiség, akit érzelmileg valamikor megtörtek, amiből soha nem gyógyult fel, és így egy érzelmileg elérhetetlen férfivá vált, akit kőfal vesz körül. És amint a fal repedezett, bár élvezhette volna, elmenekült attól, ami egy igazi szerelmi történetté fejlődhetett volna.
És eközben összezavarta, megbántotta azt, aki bízott benne, aki teljességgel odaadta magát neki.

Nem olyan volt, mint ahogy hirdették, ez nem egy szerelmi történet volt, hanem az egyik oldalról a szeretet és a valahová tartozás hiányából fakadó cselekedet, sodródás, a másik oldalról pedig érzelmi bántalmazás és a személyes szükségletek önző, felelősségvállalás nélküli kielégítése.

Nagy kár, mert ez a film valami csodálatos dolog is lehetett volna.
De így ez egy káros, elpazarolt lehetőség volt.
Szerintem.

Pillion, rendezte: Harry Lighton
Főszereplők: Harry Melling és Alexander Skarsgård