Közlekedés és párkapcsolat

/in , , /by

Lehet furcsának találod majd, de szerintem megéri elolvasnod.

Feltételezem, hogy közlekedsz.
Kocsival, motorral, bringával, ha pedig gyalogos vagy akkor is látod, észleled, valami módon részese vagy az alábbiaknak.

Elméletileg a közlekedésnek vannak szabályai, elméletileg a közlekedés egy társasjáték, melyben kell/ene figyelni egymásra, ahol meglehet/ne mutatni az előzékeny oldaladat is.

Hogy miért elméletileg? Ha közlekedsz, akkor tudod, de íme néhány példa, hogy szerintem miért:
– a piroson úgy mennek át, mintha kötelező lenne
– ha be akarsz sorolni, igazi csoda, ha valaki beenged
– ha te engedsz be valakit, akkor az illető határozatlan, lassan reagál, hiszen elszokott attól, hogy beengedik
– a kereszteződéseknél nem figyeli, hogy átér-e, csak megy, hiszen neki zöld van, ha pedig beragad, akkor „ez van” … na de ha ő nem tud haladni más beragadt miatt, akkor káromkodik, rázza az öklét
– és a kedvencem, az index! Kurva jó találmány, ha használod! Az index megfelelő időben, a megfelelő irányba (amerre valóban haladni fogsz) kitéve segíti a többieket, könnyebbé teszi a haladást.

Szerintem mindez olyan, mint a párkapcsolat!

Hogy miért? Mert a jó párkapcsolatnak is vannak szabályai, és sajnos sokaknál ezek a szabályok szintén csak elméletben vannak meg, ha egyáltalán.
Hiszen:
– van aki gondolkodás nélkül megy át a piroson, azaz figyelmen kívül hagyja a párja határait, kéréseit, kívánságait, csak megy és csinálja azt és úgy, ahogy azt szerinte kell
– a besorolás az olyan, mint a kommunikáció, kérdezel, mondod, magyarázod, de a párod nem figyel, nem érdekli, figyelmen kívül hagyja
– a beengedés az az, amikor figyelsz, értően hallod a másikat, figyelmes, törődő vagy, és a másik meg van lepődve, mert a korábbi kapcsolat/ai/ban nem ehhez szokott
– a kereszteződéseknél való nem törődés pedig analógiája annak, amikor az egyik mond, csinál, megtesz dolgokat egy kapcsolaton belül, de amikor a partnere teszi, mondja ugyanazokat a dolgokat, akkor megsértődik, bedurcázik
– az index pedig számomra egyenlő a kommunikációval. Ha használod, ha jól alkalmazod, akkor a párkapcsolat lényegesen kevesebb akadállyal, könnyedén tud folyni. Míg  amikor nem alkalmazod, csak elvárod, hogy a partnered gondolatolvasóként tudja, hogy mit, mikor, hogyan akarsz, na akkor sok bukfenc, probléma adódik.

Szóval szerintem erős a párhuzam.
Van hova fejlődnünk mind a közlekedésben, mind a párkapcsolatokban.
Te hogy látod?

Utálatom tárgya

/in , , , /by

Ritkán használom ezt az igét, de ezt nem tudom másképp mondani: utálom amit a politikusok, politikai pártok politika címszó alatt csinálnak.

Hogy ezt most miért írom le?
Máris kifejtem.

Azért, mert sajnos egyre több országban a politika átitatja és negatívan befolyásolja valamilyen szinten minden ember életét, viselkedését.
A politika hat a mindennapokra.
Van ahol ez jobban, és van, ahol kevésbé szembeötlő.
Ez nem egy látványos, tudatos folyamat a többségnél, hogy másolni akarja, amit lát, hall, hanem ez egy alattomos, mondhatni tudat alatt beszivárgó, romboló, fertőző borzadály.

Minden nap az összes információ forrásból (TV, rádió, sajtó, internet) öntik ránk a politikusok által mondottakat.
Nap mint nap halljuk, olvassuk, ahogy az egyik politikus/politikai párt ócsárolja, alázza, meghazudtolja, próbálja hiteltelenné tenni a másikat.
Ahogy folyton azt magyarázzák, hogy a másik miért hitvány, hogy miért rossz az amit csinál, hogy a munkája, pláne a személye miért megvetendő.
Természetesen mindenkinek saját döntése, hogy kit/mit hall meg, vesz figyelembe, hogy kinek és mit hisz el.

Viszont ennek a stílusú (stílustalan!) közbeszédnek a következményei megjelennek a mindennapokban!
És ez nagyon romboló az egyénre, a kapcsolatokra, a bármilyen típusú együttélésre, emberi együtt létezésre.

Mert ez pont úgy hat, mint amikor egy szülő folyamatosan azt mondja a gyerekének, hogy „te hülye vagy”, „semmirekellő vagy”, „csúnya vagy”.
Előbb-utóbb ez úgy beivódik a gyerekbe, hogy elhiszi, és ebből kiindulva fogja élni az életét. Kisebbségi érzése alakulhat ki, szorongóvá válhat, hozzá sem fog kezdeni bizonyos dolgokhoz, hiszen ő hülye, feladja az álmait, már ha egyáltalán voltak neki, és így tovább.

Nézz körbe a környezetedben!
Probléma esetén hányan kezdik úgy, hogy „a másik a hibás, mert …”;
a „másképp” kinéző, gondolkodó, viselkedő emberek felé nincs, vagy csak alig van tolerancia;
hogy a békés egymás mellett élés egyre ritkább;
hogy egy beszélgetésben/eszmecserében/vitában szinte megszűnt az „egyetértünk, hogy nem értünk egyet” megállapodás;
hogy a közlekedésben egy másik általi legkisebb figyelmetlenség, vagy éppen a szabályok pontos betartása őrült reakciókat vált ki sokakból;
és még folytathatnám.

Ezt a befolyásolást a végletekig tudják vinni, és sok esetben viszik is a politikusok.

Szerintem a legdurvább és legkegyetlenebb megjelenülése a háború, a mészárlás.
A háború, amiről Erich Hartmann, egy II. világháborús német vadászpilóta, aki a légi hadviselés történetének legsikeresebb vadászpilótája volt, azt mondta: „A háború egy olyan dolog, ahol fiatalemberek anélkül ölik egymást, hogy ismernék vagy gyűlölnék egymást, öregemberek döntése miatt, akik ismerik és gyűlölik egymást anélkül, hogy megölnék egymást.”
Lényeglátó vélemény valakitől, aki aktívan a következmény, a háború sűrűjében talált magát.

Az „öregemberek”, azaz a politikusok mindezt úgy tudják végrehajtani a mai világban (is), hogy elképesztő marketinggel elhitetik a néppel, hogy ez az egyetlen lehetőség, hogy csak így tudják megvédeni az országukat, hogy ez a szabadságuk ára.
Aztán második lépésben jön a nacionalista „hős-kép építés”, hogy legyenek büszkék a gyerekeikre, unokáikra, akiket a harcokba küldenek, hogy a fiatalok higgyék, hogy ők valami nagyon csodálatraméltó, hősies dolgot fognak véghez vinni, akár az életük árán is.
És a tömegpszichózis sikeres, rengetegen elhiszik, elfogadják, hogy ez így van.

Ezt oly sikeresen csinálják azok a bizonyos „öregemberek”, hogy ha valaki kérdéseket tesz fel, akkor rendszerint a kérdezőt támadják, őt tartják őrültnek, hazafiatlannak, értetlennek.

Pedig a kérdések általában logikusak.
Miért kell nyugati demokráciát erőltetni olyan népekre, akiknél soha nem volt demokrácia, viszont jól szervezett, számukra megfelelő működési elvek mentén éltek évszázadok, évezredek óta?
Miért olyan ország általában a megtámadott, aminek valamely természeti kincsből (olaj, gáz, gyémánt, …) rengeteg van?
Miért merül fel előbb-utóbb majd minden esetben, hogy a háborút kezdeményező „öregember” nem normális?
Hogyan lehet egy vallást egy háború zászlójára tűzni, és „Isten nevében” gyilkolni?
Miért nem tűnik fel a tömegeknek az az oximoron, miszerint azért kezd háborút egy ország egy másik ellen, hogy békét teremtsen?
Miért írják át, törlik, felejtetik el a történelmet – amiből tanulni kéne és lehetne?

Nagy valószínűséggel azért, hogy az ő önző, kapzsi, nárcisztikus, pszichopata (pszichológiai betegségeket lehetne hosszan listázni) vágyaik, elképzeléseik megvalósuljanak, hogy neki legyen igaza, hogy több pénz és több hatalom lehessen a kezében.

Milyen fura, hogy egy párkapcsolatban a fentebb leírt viselkedésformákat elfogadhatatlannak tartjuk, hogy az ilyen személyiségjegyeket mutató személytől a lehető leggyorsabban szabadulni akarunk, hogy a manipulálást, kihasználást, elnyomást, a mások kárára való önző érdekek érvényesítését elítéljük.
Viszont tudomásul vesszük, elfogadjuk, beletörődünk, ha mindezt a politikusok teszik velünk.

Szóval, az eddig leírtak lényege, hogy azt a szennyet, ami politika címszó alatt ömlik ránk, azt csak tudatosan tudjuk csökkenteni; a magunkon, és a hozzánk közelállókon tapasztalt hatásait kell enyhítenünk, visszafordítanunk.
Ehhez tényleg „csak” tudatosnak kell lennünk.
„Csak” embernek kell maradnunk.

És ha ez sok mindenkinek, világszerte sikerül, akkor a politikusoknak is meg kell emberelniük magukat, mert már nem fogja elhinni, elfogadni a tömeg a sztorijaikat, mert már nem fogja egymást értelmetlenül ölni ember és ember.

Így akkor talán hatékonyan tudnánk tenni azért, hogy a több ezer éve igaz „ember embernek farkasa” igaztalanná váljon.

Vagy lehet, hogy ez az egész politikus dolog úgy van, hogy az emberekben eleve meglévő rossz, nem kívánatos személyiségjegyek „automatikusan” kijönnek, felerősödnek bizonyos pozíciókba való kerüléskor?
Mert akkor is csak az a megoldás, hogy mindenki dolgozik magán, gyengíti a negatív és erősíti a pozitív oldalait.

Luxus vagy önbecsülés

/in , , /by

Egy barátnőm, aki profi fotós https://www.anitamegyesi.com/, a közelmúltban azt mondta: „Ugye tudod, hogy mi, a coach és a fotós, luxusnak számítunk!?“

Egy pillanatra megdöbbentem, ő pedig folytatta:
az embereknek van egyfajta rangsoruk, hogy mit kell kifizetni először, majd másodszor és így tovább.
Általában a megélhetési költségek vannak a lista elején, mint például a bérleti díj, hitel, közüzemi számlák, élelmiszerek, és minden, ami a személyes jóllétre vonatkozik, az a lista alján van, ha egyáltalán rajta van.
Nyilvánvaló tehát, hogy a fotózás és a coaching általában még csak közel sincs ehhez a listához.

Tapasztalatai alátámasztják a „luxus” elméletet, mivel az az általános, hogy az embereknek nincsenek szép, jól elkészített, professzionális fotóik magukról és/vagy családtagjaikról, így amikor jön egy fontos esemény, például esküvői készülődés, egy életrajz összeállítása, temetés szervezése, weboldal indítása, ahol egy remek fotóra lenne szükség, általában bajban vannak.

Ugyanakkor a fotók emlékek, nagyon fontos útjelzők az életben.

Olyannyira, hogy egy katasztrófa (tűz, árvíz, háború, …) esetén az emberek az elsők között próbálják menteni a fotókat, fotóalbumokat.

Mégis luxusként tekintenek a professzionális fotózásra.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ilyen fotós eseményeknek évente meg kell történniük, de mindenképpen egyetértettünk abban, hogy időről időre nem csak bölcs dolog, de egy csodálatos önfelfedező utazás, és egyben remek móka is.
Mondanom sem kell, azzal a feltétellel, hogy az ember olyan fotóssal dolgozik, akivel egy hullámhosszon vannak, aki érti a témát, támogató és segítő abban, hogy a legjobbat hozza ki az ügyfélből.

Összességében egy nagyszerű professzionális fotózás lehetőséget ad arra, hogy meglepj valakit valami értelmes és maradandó dologgal, hogy profi kinézetet adjon a weboldaladnak, önéletrajzodnak vagy bármilyen online platformon való megjelenésednek, hogy kihozza a „legjobb arcod”, és persze, hogy emlék legyen egy életre.

És akkor – mondta – a coacholás ugyanaz.

Az emberek többsége bár kisebb, nagyobb, kevesebb vagy több problémával küzd, valahogy mégsem vág bele, hogy dolgozzon önmagán.
Ezt – a szellemileg és érzelmileg önmagunkon való munkálkodást – szintén sokan valamiféle procc luxusnak tekintik.

Sajnos egyet kellett értenem Anitával.

A fura azonban az, hogy tapasztalataim szerint azok, akik végre hozzám fordulnak, hogy dolgozzanak valamin, a folyamat közben valamikor azt mondják: „Hűha!” „Ezt már rég meg kellett volna tennem!” „Ez nagyon sokat segít.” „Nagyon szükségem volt erre.” … és így tovább.

Coaching esetén egy olyan személyt találsz magadnak – engem, a coachot –, akinek az ítéletmentes figyelme 100%-ban rád irányul, aki a te melletted lesz;
segít megoldani néhány szarságot, ami már egy ideje foglalkoztat;
segít önmagad jobb megismerésében;
segít, hogy jobban érezd magad;
előrelépésre késztet;
fejlődésre késztet.

Nos, a kérdés az, hogy luxus vagy-e magadnak?

Az emlékeidre luxusként tekintesz?
A jólléted luxus?

Igen, a profi fotózás és a coaching is pénzbe kerül. Talán akár sok pénzbe is.

A kérdés azonban az, hogy ehhez képest mennyibe kerülne az, ha nem lenne fényképes emléked, ha még tovább maradnál abban a posványban, amiben már így is túl rég óta vagy.
Ha folyamatosan elhanyagolod azokat a kérdéseket, amelyek mentálisan, érzelmileg felzaklatnak, kimerítenek, bántanak.
Amikor nem tartod magad elég fontosnak ahhoz, hogy néhány csodálatos fotót készítsenek rólad, hogy tegyél önmagadért.

Kemény igazság, de minden önmagaddal kezdődik.

Ha a professzionális fotózás és a coaching luxus, akkor ez azt jelenti, hogy te is luxus darab vagy, és így megérdemled a luxust.

Foglalj magadnak egy fantasztikus fotózást!
Találj magadnak egy coachot, tedd jobbá az életed!

Kacsa vagy nyúl?

/in , , , , /by

Itt vagyunk egy újabb év végén.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én határozottan állíthatom, hogy ez egy kemény év volt.
És ahogy körülnézek magam körül, bizonyosan kijelenthetem, hogy sokan csatlakoznak ehhez a véleményhez 2023-val kapcsolatban.
Legyen szó párkapcsolatról, magánéletről, szakmai környezetről, gazdaságról, az élet bármely szegmenséről, a legtöbben több területen is megszenvedték ezt az évet, és a saját bőrükön is megérezték, mit kavart a politika.

A minap egy intelligens, széles látókörű világpolgárral beszélgettem.
Sok más között érintettük ezt a témát is.
Beszélgetés közben eljutottunk arra a pontra, amikor megállapítottuk, hogy dualista világban élünk.
Van helyes vagy helytelen, jó vagy rossz, szép vagy csúnya, jobb vagy bal, tradicionalista vagy modernista, férfiak vezette a világ vagy nők vezette világ, stb.
És sok – ha nem az összes – probléma gyökere az, hogy az embereket arra kondicionáljak, hogy mindig válasszanak egy oldalt és azt megvédjék tűzön-vízen át.

Gondolj bele!

Amikor az iskolában, egy általánosan rossz oktatási rendszerben a gyerekeket arra kényszerítik, hogy szóról szóra magoljanak be dolgokat, hogy ne kérdezzenek, hanem a tanáraiktól hallottakat, vagy könyveikben olvasottakat vegyék tudomásul mint tényeket.
Aztán bekerülnek a munkaerőpiacra, ahol a legtöbb munkaadó még mindig tekintélyelvű, és azt mondja az alkalmazottaknak, hogy fogják be a szájukat, és tegyenek úgy, ahogy utasítják őket, ne kérdőjelezzék meg a főnökeiket.
Mindezek az élmények természetesen beszűrődnek az emberek magánéletébe, barátságaikba, kapcsolataikba, és nagyon szerencsés, aki nem tapasztalt ilyen hozzáállást már a születése óta a családjától is.

Az embert arra kényszerítik, hogy döntsön, és álljon ki az egyik vagy a másik oldal mellett szinte mindenben.

Még a karácsonyi ételek is ebbe a kategóriába tartoznak: panettone vagy pandoro, pulyka vagy sonka, Yorkshire puding vagy burgonyapüré, hal vagy töltött káposzta, hús vagy tenger gyümölcsei, és ez a lista is végtelen😊

A hívők, bármelyik oldal elkötelezettjei, folyamatosan generálják, szítják a vitákat, nézeteltéréseket, erőszakos cselekedeteket.
És még csak nem is a szélsőségesekről beszélek, hiszen ők egy teljesen más kategóriát alkotnak.

Mi lehet a megoldás?
A megengedés.

Mi lenne, ha megengednénk a másiknak, hogy mondjon, higgyen amit akar és éljen úgy, ahogy szeretne.
Mindaddig, amíg az nem káros másokra nézve.

Legyünk őszinték:
– ha az egyik vallásos és a másik nem, az egyiküknek sem árt, akkor is tudhatnának értelmesen beszélgetni, megkérdezhetnék egymástól, mi készteti őket arra, hogy higgyék azt, amit hisznek. Tanulhatnának egymástól, mindketten tágíthatnák a világról alkotott nézeteiket
– ha az egyik baloldali, a másik jobboldali szavazó, az egyiküknek sem árt, akkor is érdekes beszélgetést folytathatnának, megkérdezhetnék egymást, mi készteti őket, hogy úgy szavazzanak, ahogyan teszik. Tanulhatnának egymástól, mindketten tágíthatnák a világról alkotott nézeteiket
– ha az egyik áll egy oldalon (bármilyen témában), a másik pedig lát pluszt és mínuszt mindkét oldalon, és nem akar egyik oldalra sem elköteleződni, az egyiküknek sem árt, akkor is izgalmas beszélgetést folytathatnának, megkérdezhetnék egymást, mi alapján alakítják a véleményüket.  Tanulhatnának egymástól, mindketten tágíthatnák a világról alkotott nézeteiket
– és ha az egyik szigorúan hal, a másik pedig töltöttkáposzta párti, akkor is ugyanez vonatkozik rájuk. Nincs gond, nem ártottak egymásnak.

Mindezzel el is érkeztünk a több mint 100 éves kérdéshez, kacsa vagy nyúl!?
„Thomas Kuhn a nyúl-kacsa illúziót a tudomány forradalmi változásának metaforájaként használta, illusztrálva, hogy egy paradigmaváltás milyen módon képes arra, hogy ugyanazt az információt teljesen más módon láthassuk.”  https://en.wikipedia.org/wiki/Rabbit%E2%80%93duck_illusion
„A kacsa/nyúl kép az egyik leghíresebb a filozófiában, és rávilágít az „aspektus-érzékelés” nevű különös jelenségre. A filozófus Wittgenstein arra világított rá, hogy a tárgyak gyakran nem egyszerűen csak megjelennek érzékszerveink számára, hanem azok valaminek „láttatják” őket. Jelentéssel felruházva érkeznek az értelmezésünkbe.’ https://bigthink.com/thinking/wittgenstein-duck-rabbit/

Ez a rajz, egyszerűen fogalmazva, egy optikai csalódás, amely azt mutatja, hogy csak a nézőpontodon múlik, hogy az egyiket vagy a másikat látod-e, amikor a képet nézed.
Ez egy nagyon egyszerű eszköz arra, hogy mindenkit ráébresszen, hogy kettő, vagy akár több dolog is lehet igaz, lehet helyes egyszerre.
Nézetek csak a nézőpontok okán különböznek!

A nagyon egyszerű és rendkívül hatékony megoldás tehát minden kérdésben/témában az lehet, ha MEGENGEDJÜK egymásnak, hogy úgy létezzünk, gondolkodjunk, higgyünk, ahogy akarunk.

Légy nyitott, legyél kíváncsi, ne hagyd magad átverni, sem kényszerítve lenni.
Mindezzel kívánok egészséges, boldog, bőséges, szeretetteljes, megengedő Új Évet neked!
Boldog 2024-et mindenkinek!

Mentális egészség

/in , , /by

A mentális egészség mostanában sláger téma.
Konferenciák, videók, kutatások zajlanak, cikkek, vélemények találhatóak minden lehetséges internetes platformon.
Sokuk csodálatos információ-, tudás-, segítségforrás, és néhányuk csak a problémát mélyíti.

Tegnap hallottam egy mondatot, ami nagyon megütött, és arra késztetett, hogy megírjam ezt a bejegyzést.

Azzal kell kezdjem, nem vagyok orvos, tehát az itt leírtak az én véleményem, a mondandóm a coach tanulmányaimból és tapasztalataimból ered, illetve abból a rendkívül sok kapcsolódásból, amikben életem során részem volt a munkáim okán, amiket láttam, tapasztaltam magam körül on- és offline egyaránt, meg abból, amit magamról tanultam, felismertem, felfedeztem.

Ez egy hatalmas téma, így jó esély van rá, hogy nem érintek valamit, ami téged személyesen érint/aggaszt/zavar.
Ez semmilyen szinten nem jelenti azt, hogy érvényteleníteném azt, vagy téged.

Most, hogy mindezt tisztáztuk, íme.

A mentális egészség nem egy New Age (Új kori) woo-woo.
A mentális egészség nem a gyengék találmánya, hogy azt „álcaként használhassák”.
A mentális egészség nem a gazdagok luxusa.
A mentális egészség nem kiváltság.

A mentális egészség sláger téma, mert sokáig semmilyen téma sem volt, és így az általában az életre gyakorolt hatásait is figyelmen kívül hagyták.
A mentális egészség sláger téma, mert a mentális betegségek megbélyegzését végre elkezdték felszámolni.
A mentális egészség sláger téma, mert mostanra minden negyedik embert érintette valamikor az élete során, és minden második embert érinteni fog.
Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor valamilyen támogatás jót tenne a mentális egészségének.

Hogyan lehetséges ez, kérdezheted.
Nos, lássuk: az élet egyre gyorsul (legalábbis az úgynevezett civilizált világban); a változások mindennaposak; folyamatosan bombáznak minket információkkal; lényegében a világon bárki bármit láthat, hallhat valós időben a modern technológia segítségével; a közösségi média lehetőséget ad arra, hogy bárki bármit megmutasson, és úgy tegyen, mintha az valós lenne; a munka gyakran sokkal stresszesebb, mint az elfogadható lenne; … nem csoda, hogy a mentális egészség hanyatlik, mivel az emberi agy nincs arra tervezve, hogy mindezzel és még sok mással megkűzdjön.

Egyre több embernél diagnosztizálnak stresszt, szorongást, depressziót, bipoláris zavart, poszttraumás stressz-zavart (PTSD), disszociatív rendellenességeket, figyelemhiányos hiperaktivitási rendellenességet (ADHD), rögeszmés-kényszeres rendellenességeket (OCD), és a többit.
És ötből 1 embernek vannak öngyilkossági gondolatai, és évente több mint 700 000 ember (azaz 40 másodpercenként 1 ember) hal meg öngyilkosság miatt.

Amikor egy bizonyos életkorban vagy és visszanézel, azt gondolhatod, vagy bármely életkorban hallhattál már embereket, akik azt mondják: „az én időmben ezek közül semmi sem volt jelen”.
Az igazság az, hogy jelen voltak, csak az idegtudomány és a pszichológia nem tartott ott, ahol ma tart.
Egy évtizeddel vagy többel ezelőtt az embereket egyszerűen őrültnek, lustának, furcsának titulálták, vagy egyszerűen elvetették a gondjaikat azzal, hogy szimulálnak.

Napjainkban, ahogy a témával kapcsolatos kutatások, tanulmányok és személyes tapasztalatok szaporodnak, végre megvannak a platformok, ahol nemcsak azzal foglalkoznak, hogy mit jelent a mentális betegség és mik a különböző betegségek, hanem az életre, a szexuális életre, munkára, testi betegségekre gyakorolt következményeikkel is.

A tegnap hallott mondatot Mel Robbins mondta egy lánynak, a lány öngyilkossági gondolataival kapcsolatban: „nem akartál meghalni, csak nem akartad érezni, amit éreztél”.

Ohhh! Hát nem ez az igazság!?!?

Rossznak, szomorúnak, haszontalannak, nem szeretettnek, sikertelennek, magányosnak, az élet által becsapottnak, mások számára tehernek érezni magát, nem látni módot arra, hogy megváltoztassa az események menetét, bármilyen negatív érzést akármilyen kombinációban érezni túl sokká válhat az embernek és gondolhatja úgy, hogy az öngyilkosság az egyetlen lehetőség számára.
Mert ugyan ki akarná érezni ezeket az érzéseket?
Persze, hogy senki!

A mentális betegségek miatt nincs mit szégyenkezni!
Az ember életében vannak rossz napok, rossz időszakok, az is természetes, azon sincs mit szégyellni, arról nem is beszélve, hogy az ilyen időszakok nem feltétlenül egyenlőek bármilyen betegséggel.

Normalizáljuk, hogy lehet rossz napunk; normalizáljuk a kérdést, hogy „akarsz beszélni?”, amikor azt látjuk, hogy egy barát/rokon/kolléga levert; hagyjuk abba az ítélkezést és az elutasító megjegyzéseket; egyezzünk meg abban, hogy mindenki érzései érvényesek!

A tendenciát csak úgy lehet megfordítani, ha jobban vigyázunk magunkra, ha jobban tiszteljük az érzéseinket, ha kérünk valami fajta segítséget, amikor lent vagyunk; ha jobban odafigyelünk egymásra a munkahelyen, otthon, barátok, szomszédok körében.

Szintén normalizáljuk a „nem”-et teljes válaszként!
Megengedett, mondhatod bárkinek, bármilyen helyzetben, ha ezt akarod mondani.
Másrészt el kell fogadnod és meg kell értened, ha ezt a választ kapod.

A „légy mindenkivel kedves, soha nem tudhatod, milyen csatát vívnak” gondolat soha nem volt igazabb.
És különösen most, amikor itt a „szezon”.
Tudnod kell, hogy egyesek számára ez a legnehezebb időszaka az évnek.
Légy kedves, légy törődő, de a minimum, hogy hagyj fel az érzéketlen, ítélkező szarfejséggel.

Amikor szétesik a puzzle

/in , , /by

Van olyan az életben, amikor olyan helyzetbe kerülsz, amikor fogalmad sincs, hogyan kerültél bele, miért kerültél oda.
Vannak olyan időszakok az életben, amikor fogalmad sincs, mit kellene tenned, milyen irányba kellene tovább indulnod, mi lehet a következő legjobb lépésed.

Vannak olyan pillanatok az életben, amikor valaki megkérdezi mi van veled, és te azt válaszolod: semmi. Csak éppen az a semmi annyi nem kiemelkedően jelentős kisebb-nagyobb dolgot foglal magába, hogy azt sem tudnád, hol kezd, ha mindet fel akarnád sorolni.

Valószínűleg már volt részed valami ilyesmiben.

Igen, ez volt a nyaram, az elmúlt közel 5 hónapom 2023-ban … és nem is ez volt az első eset az életemben, hogy ilyesmi történt.

Ezúttal így ment:
volt egy ötletem, ami foglalkoztatott már egy ideje, aztán egyszer csak jött egy megérzés, ami lendületet adott hozzá, így tervezni kezdtem, dolgoztam, hogy életre keltsem (telefonáltam, kérdeztem, megbeszéltem, terveztem, ütemeztem, kidolgoztam a részletek, …), minden simán összeállt, minden úgy tűnt, mintha az Univerzum kiterítette volna a vörös szőnyeget.
A fent említett tervezési folyamatban összepakoltam az életemet (a vándorcirkuszt, ahogy én nevezem), és 2000 kilométerre tovább álltam egy másik országba, ahol a projektet akartam volna megvalósítani.

Minden úgy tűnt, mintha az Univerzum kiterítette volna a vörös szőnyeget … egészen addig, amíg már nem tűnt úgy!

Mivel körülbelül egy héttel az érkezésem után minden teljesen összeomlott, és azon kaptam magam, hogy nincs projekt.
Ez azt jelentette, hogy az általam tervezett bevétel nem valósult meg, a projekthez kötött szállásom sincs meg, így lényegében kérdés lett, hogy egyáltalán miért is vagyok én ott, ahol.

A kezdeti teljes zűrzavar után felmerült bennem Soren Kierkegaard egy mondata: „Az életet csak visszafelé lehet megérteni, de előrefele kell élni.”
És mivel ez a kijelentés már többször igaznak bizonyult az életemben, hagytam, hogy az élet úgy folyjon, ahogy akart, és próbáltam valahogy haladni tovább.

Most, hogy eltelt közel 5 hónap, visszanéztem, és elkezdtem látni, hogy miért kellett eljutnom oda, ahol vagyok.
Ebben az időszakban olyan helyzetekkel szembesültem, amelyek megmutatták, hogy volt még néhány dolog és ember az életemben, amiket és akiket el kellett engednem. Volt ami meglepő volt, volt ami fájdalmas, de mivel az elmúlt 4,5 évben sokat dolgoztam az elengedő izmaimon, nem volt túl nehéz, így már túl vagyok ezeken.
Lehetőségem nyílt személyesen találkozni néhány emberrel, akiket nyár előtt csak hang- és videó hívásokból ismertem, és ezek a találkozók nagyszerűek voltak.
Szerettem volna még néhány tetoválást, és szerencsés vagyok, hogy a művész, akivel meg akartam őket csináltatni, be tudott illeszteni a „táncrendjébe”, miután nekem lett időm bőven.
Nagy öröm volt, hogy megtapasztalhattam néhány elképesztő, különböző modalitású testkezelést, és ezek egyike még a macska- és kutyaszőrallergiámtól is segített megszabadulni.
Kerültem néhány olyan helyzetbe, amiket nem tudok másképp megmagyarázni, minthogy az Univerzum akkor és oda tett, ahol akarta hogy megtegyem, amit akart, hogy megtegyek.

És kaptam némi teljesen váratlan kedvességet, nyitottságot, törődést és szeretetet is.

Szóval igen. Az elmúlt időszak nem úgy alakult, ahogy elterveztem, nem így szerepelt a naptáramban, semmi köze az eredeti idejövetelem okához, de tanultam, változtattam, sírtam, nevettem, dolgoztam, nyűglődtem, éltem, és végül hálássá lettem mindenért.

Nem, a terveim nem világosak, hogy mi következik.
Igen, van néhány ötletem.
Nem, nincs semmi kőbe vésve.
Igen, nyitott és kíváncsi vagyok, hogyan alakulnak a dolgok.
Nem, nem azért írtam ezt, hogy sajnálj, vagy hogy aggódj miattam.

Igen, azért írtam, hogy elmondjam, ha valaha is szembesülsz bármilyen előre nem látható változással, bizonytalansággal, fájdalommal, vagy az elveszettség érzésével az életedben, próbálj nyitott lenni arra a lehetőségre, hogy az Univerzumnak (Isten, angyalok, sors, élet, bármiben is hiszel) nagyobb, jobb tervei vannak veled, mint azok, amelyekre te gondoltál, és minden kibontakozik, ha hagyod, és bármin is mész keresztül erősebben fogsz kijönni belőle, mint előtte voltál, és a végén ki fog derülni, hogy mindennek megvolt a maga értelme.

És igen, arra buzdítalak, higgy benne, hogy a legjobb még előtted van!

Azzal is tisztában vagyok, hogy az ilyen lelkesítő szavak néha olyan hatást keltenek, hogy ’ja persze, már hallottam ezerszer; igen, tudom és unom; valami „igazira” van szükségem’.

Hallak!
Ezen is átestem.

Azt tudom mondani neked, hogy amikor minden kézzelfogható úgy tűnik, mintha szétesne, amikor a logikus agyad nem képes már értelmezni semmit, ami körülötted történik, akkor kell a leginkább hinned.

Hinned önmagadban, hogy képes vagy túljutni mindezen;
hinned abban, hogy a jövőben valamikor, ha majd visszanézel, minden értelmet fog nyerni;
hinned abban, bármi is a hited, hogy vannak „segítők” melletted, akik vigyáznak rád;
hinned abban, hogy a változás az élet egyetlen állandó összetevője, így bármilyen helyzetben is találod magad, az változni fog;
hinned abban, hogy rendben leszel.

Lélegezz!
Haladj lépésenként!
Meg tudod csinálni!
Én hiszek benned!

A korlátoltságot elkerülendő

/in , , /by

Az internet nagyszerű dolog.
Segítségével kapcsolatot tarthatunk egymással bárhol a világban, néhány perc alatt megtudhatunk bármilyen információt, filmet nézhetünk, zenét hallgathatunk, bekukkanthatunk a világ gyakorlatilag bármely szegletébe, és így tovább.

És pontosan ez a hátránya is.
Néhány perc alatt megtalálhatsz bármilyen információt, és annak a 180 fokban ellentmondó verzióját is.

A könyvek csodálatosak.
Csak ami bennük van, az az író szűrőin át mutatkozik meg.

Sajnos sokan, akik olvasnak valamit az interneten, egy újságban vagy egy könyvben, hallanak dolgokat a hírekben, bizonyos pozíciókban lévő emberektől, kétségek nélkül elhiszik azokat, lényegében mindent névértéken fogadnak el, anélkül, hogy valaha is megkérdőjeleznék, mögé néznének, ellenőriznék a tényeket, vagy csak használnák a józan eszüket.

„Az amerikaiak őszinték és közvetlenek a másokkal való kapcsolattartásban.
A spanyolok nyitottabbak a csevegésre, mint a legtöbb más európai kultúra.
A németek még tréfásan sem ismerik el a hibáikat, és ritkán osztogatnak bókokat.
Az ausztráloknak könnyed, barátságos hozzáállásuk van.
A kínaiak nagyon szerények, és nem szokták nyilvánosan kimutatni érzéseiket.”

A fenti öt állítás mind az internetről származik.

Utazásaim és sokféle nemzetiségű emberrel való találkozásaim okán elmondhatom, hogy igencsak ezeknek ellentmondó tapasztalataim is voltak a fent említett nemzetiségű emberekkel.

Ennek kapcsán említeném meg, hogy nem minden vallásos ember fanatikus; nem minden meleg férfi hord csillogó, flitteres ruhát; nem minden férfi jelent veszélyt a nőkre, gyerekekre; nem minden ateista él értékek nélküli életet; nem minden nő akar gyereket; nem minden idős ember zsémbes; nem minden fiatal felelőtlen; nem minden hajléktalan alkoholista és/vagy drogos; nem minden zsidó gazdag; nem minden fekete bűnöző; nem minden politikus hülye és fogalom nélküli a való világról; … és így tovább.

És itt jön képbe az utazás és a szemtől szembe kommunikáció.

Amikor utazol, akkor a saját szemeddel látsz, a saját füleddel hallasz, tapasztalsz a saját érzékeiddel, agyaddal.
Véleményem szerint mindig ez a legmegbízhatóbb forrás a saját vélemény alkotásához.

Mert láttál fotókat arról a gyönyörű tengerpartról, de nem fogod tudni, míg oda nem mész, hogy az csak száz méter az egész partszakaszból, a többi köves, koszos, elhanyagolt.
Mert azt mondták neked, hogy az a város gyönyörű, nagyon romantikus, de csak amikor odamész, látod, hogy az utcái bokáig vannak szeméttel.
Olvastál egy helyről szóló véleményeket, amelyek a legkevésbé sem voltak lelkesek, azt írták, hogy egyszerű, unalmas hely. Csak amikor odamész, akkor lelhetsz rá a néhány egyedi, rejtett gyöngyszemre, amelyek megérik az idődet és a pénzedet.

Természetesen ez nem csak helyszínekkel működik így.

Pontosan ugyanez vonatkozik az emberekre, kultúrákra, hagyományokra.
Igazából mindenre.
Oké, talán nem annyira a tudományokra.

Azt mondták neked, azt olvastad, hogy „azok” az emberek „rosszak”.
Először is ez egy általánosítás.
Nincsenek nemzetiségek, kisebbségek, bármit hívők, bármilyen hivatást űzők, azonos szexuális érdeklődésű emberek, azonos korosztályúak, azonos neműek … ahol az adott csoport minden egyes embere egyforma lenne.
Még akkor sem, ha az általános narratíva azt sugallja, hogy de.

Ne dőlj be neki.

Lépj ki saját kis buborékodból, beszélj az emberekkel, kérdezz, kapcsolódj és utazz.
Még ha csak a saját országodon belül is, már akkor is szélesebb rálátásod lesz.
100 százalékos bizonyossággal kijelenthetem, hogy lesz néhány „aztaaa” pillanatod.

Általánosságban, mielőtt elfogadnád bárki véleményét bárkiről, bármilyen embercsoportról, szerezz néhány személyes tapasztalatot.
Beszélj néhány olyan emberrel, kérdezz, kommunikálj.

A legkönnyebb és gyakran a legkárosabb az, ha vakon, süketen, eszetlenül elhiszed, amit mások mondanak neked bárkiről vagy bármely embercsoportról.

Különösen azért, mert az ostoba pletykától az elfogult véleményig, a céltudatosan romboló kijelentéstől a kinyilatkoztató saját érdekeit támogatandóig bármi lehet a kiindulási pont

Szóval légy szíves használd az agyadat, a józan paraszti eszedet, szűrd az ilyen „tényeket” a saját tapasztalataid alapján, és alakítsd ki a saját véleményedet.
Légy nyitott és vitákra hajlandó.

Légy kedves, gondoskodó, megengedő, a szeretet legyen az irányadód.
Legyünk részesei egy jobb, biztonságosabb világ kialakításának, mindannyiunk számára.

A te kibaszott igazad

/in , , , /by

Bár mindig van sok mondanivalóm, írnivalóm, valahogy ma egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat.
Próbálkoztam, írtam valamit, aztán valami mást, de egyik sem tetszett.
Magammal való nyűgömben elkezdtem az interneten barangolni.
És egyszer csak ez volt előttem.

Elolvastam.
És dübörgött bennem: IGEN, ez az.
Ezt mondom én is, ezt próbálom megértetni mindazokkal, akik meghallgatnak.
Minden erről szól.
Egyszerűen tökéletes.
Nincs mit hozzátennem, nincs mit magyaráznom.
Lenyűgözően megírt, nyers, igazi, hiteles, tán azt is mondhatom, életet megváltoztató darab.
Csak olvasd:

 

MONDD A KIBASZOTT IGAZADAT
írta Jeff Foster https://www.lifewithoutacentre.com/

Láttam csodákat történni, amikor az emberek végre az igazat mondják.

Nem a „szép” igazat.
Nem azt az igazat, amely tetszeni vagy vigasztalni akar.
Hanem a vad igazat. A durva igazat.
A kényelmetlen igazat.
A tantrikus igazat. A „kibaszott” igazat.

Az igazat, amit félsz kimondani.
A szörnyűséges igazat magadról
amit elrejtesz, hogy „megvédj” másokat.
Hogy elkerüld, hogy „túl sok” legyél.
Hogy elkerüld, hogy megszégyenítsenek, hogy elutasítsanak.
Hogy elkerüld, hogy lássanak.

A legmélyebb érzéseid igazát:
A dühöt, amit eltitkoltál, irányítottál, elfojtottál.
A rettegéseket, amiket nem akarsz kimondani.
A szexuális késztetések, amiket próbáltál elnyomni.
Az ősi vágyakat, amiket nem bírsz megfogalmazni.

Végül, a védekezések leomlanak,
és ez a „nem biztonságos” anyag felszínre jön
a tudattalan mélyéről.
Nem tudod visszatartani többé.
A „jó fiú” vagy a „kedves lány” imázsa elpárolog.
A „tökéletes”, az „aki mindent tud az életről”,
a „megvilágosodott”, ezek a képek elégnek.

Remegsz, izzadsz, majdnem elhányod magad,
azt hiszed, hogy belehalhatsz, ha megteszed,
de végül kimondod a kibaszott igazat,
az igazságot, amit mélységesen szégyellsz.

Nem az elvont igazat. Nem a „spirituális” igazat.
Nem egy óvatosan megfogalmazott igazat, a sértés elkerülése érdekében.
Nem egy szépen csomagolt igazat.
Hanem egy mocskos, tüzes, hanyag emberi igazat.
Egy véres, szenvedélyes, provokatív, érzéki,
megszelídítetlen és kendőzetlen halandói igazat.
Egy ingatag, ragacsos, izzadt, sebezhető igazat.

Az igazat, hogy hogyan érzed magad.
Az igazat, ami által egy másik személy a nyers valódban láthat.
Az igazat, amitől az ember levegő után kap.
Az igazat, amitől kalapál a szíved.

Ez az az igazság, ami felszabadít.

Láttam krónikus depressziót és egész életen át tartó szorongást egyik napról a másikra megszűnni.
Láttam mélyen beágyazódott traumákat elpárologni.
Láttam fibromyalgiát, egész életen át tartó migréneket, krónikus fáradtságot, elviselhetetlen hátfájást, feszültséget, gyomorpanaszokat eltűnni, hogy soha ne térjenek vissza.

Természetesen az igazság „mellékhatásai” nem mindig ilyen drámaiak.
És nem úgy érkezünk az igazunkba, hogy egy eredményt várunk.
De gondolj bele, hogy micsoda mennyiségű energiát vesz igénybe
hogy elnyomjuk az állati vadságunkat,
leszedáljuk a vad természetünket,
elfojtsuk a dühünket, könnyeinket és rémületeinket,
hogy fenntartsunk egy hamis képet, és úgy tegyünk, mintha „jól” lennénk.
Gondolj a rengeteg feszültségre, amit a testünkben tárolunk,
és a károkra, amiket az az immunrendszerünkben okoz,
amikor a „színt-vallástól” való félelemben élünk.

Vállald az igazad kimondásának kockázatát.
Az igazat, amit félsz kimondani.
Az igazat, ami miatt félsz, elhagy a világ.
Találj egy embert, akivel biztonságban vagy – egy barátot, egy terapeutát, egy tanácsadót, önmagadat – és engedd be őt. Hadd tartson, miközben te összeomlasz.
Engedd, hogy szeressen téged
ahogy sírsz, őrjöngsz, remegsz a félelemtől,
és káoszt csinálsz.

Mondd el a kibaszott igazadat valakinek – megmentheti az életedet, meggyógyíthat belülről, mélyről, és olyan módokon kapcsolhat az emberiséghez, ahogyan azt soha nem is képzelted.

(saját fordítás)

Tolerancia – egy ritka erény

/in , , /by

Nem ez az első alkalom, amikor úgy érzem magam, mintha egy másik bolygóról származnék.
Amikor szembe találkozom valamivel, megtapasztalok valami olyasmit, amit bár igyekszem különböző szemszögekből megnézni, de nem tudok értelmezni, egyáltalán nem értek, akkor az az érzésem támad, hogy tuti „földönkívüli” vagyok.

Most ez arról jutott eszembe, hogy olvastam/hallottam néhány hírt az Egyesült Államokból.

Szóval, beszéljünk a toleranciáról.
Bár nem hiszem, hogy azoknak, akik olvassák a posztjaimat problémát okoz, hogy tudják, mit jelent, de hogy biztosra menjünk, íme a szó meghatározása:
„Az a képesség vagy hajlandóság, hogy toleráljunk valamit, különösen olyan vélemények vagy viselkedés létezését, amelyek nem tetszenek, vagy nem értünk azokkal egyet.”

Az USA-ból azok a hírek jönnek, hogy most a drag show-kat támadták be, és a transz emberekkel szemben korlátozásokat vezetnek be.
A törvényhozók azt állítják, ez a gyerekek védelmét szolgálja.
Tilos drag show-t nyilvános helyeken vagy gyermekek jelenlétében tartani.
Ezzel egyidejűleg megtiltották a transznemű kiskorúaknak, hogy nemet megerősítő gondoskodást kapjanak.
Ezek egyes államokban már hatályba léptetett törvények.

Nem hallgattak szakértőkre, nem fogadtak el ellenérveket.

Ezeken túl, én undorítónak tartom, ahogy a gyerekeket használják fel arra, hogy támogassák néhány törvényhozó félelmét/tudatlanságát/identitásválságát.
Mert aki a transzemberek és a drag queen-ek ellen támadt, az biztosan az említett 3 lehetőség közül az egyikben vagy a 3 valamilyen kombinációjában szenved.
Főleg, hogy ha gyerekmolesztálásról, gyermekbántalmazásról van szó, a statisztikák azt mutatják, hogy ezeket főként fehér, keresztény (papíron), heteroszexuális férfiak követik el. Tudjátok, tanárok, papok, a társadalom megbecsült tagjai.
De egyszer sem egy drag queen.

Nem is olyan régen ugyanezek a törvényhozók a nők teste körül, a nők „testében” voltak, és betiltották/korlátozták az abortuszt.
Arra is azt mondták, hogy a gyerekek védelmében.

Furcsa, nem!?
Mert például ott, az Egyesült Államokban a statisztikák szerint naponta 12 gyermek hal meg fegyveres erőszak miatt.
De még csak halvány utalás sincs arra, hogy bizonyos törvényeket megváltoztatnának, és mondjuk a fegyvervásárlást nehezebbé tennék, mint mondjuk egy vekni kenyér vásárlását.

Mindez számomra kristálytisztává teszi, hogy a gyerekeket egyszerűen arra használják, hogy néhány (nem túl okos, szűklátókörű) embert maguk mellé állítsanak.

Szóval, hogyan jön a képbe a tolerancia?

Ahogy fentebb is mondtam, 100%-ig biztos vagyok abban, hogy azok az emberek, akik ilyen törvényeket kezdeményeznek, nem tudják, miről beszélnek, szóval tudatlanok, vagy rendelkeznek némi tudással, de nem teljessel, viszont félnek a mástól, és persze vannak, akiknek identitásválságuk van, mivel vannak bizonyos érzéseik/érzelmeik, de fogalmuk sincs, hogyan kezeljék azokat.
És inkább támadnak.
Csak sajnos joguk van törvényeket alkotni.
És az ilyen törvényekkel azt remélik, hogy választópolgárokat szereznek, akik támogatják őket, hatalmon tartják őket.

A nagy probléma azonban az, hogy a támogatók és az ilyen törvényeket hozók nem látják a nagy képet. És ez már nem csak az Egyesült Államokra jellemző, ez egy világméretű történet.
Az ilyen emberek nem látják az összképet, a történelmi képet, azt a sok szart, ami már megtörtént, amit mind az intolerancia okozott.
Visszanézhetsz kedved szerint olyan régre vagy csak a közelmúltba a történelemben, amennyire csak akarsz, erre számtalan példa van.
Voltak már célpontok az ateisták, a keresztények, a zsidók, a muszlimok, a buddhisták, a feketék, a bennszülöttek, a betegek, a természetes gyógymódokat ismerő emberek, különböző etnikumok, különböző politikai nézeteket vallók, már mind egy vagy több alkalommal célpontok voltak a történelem során, ez a lista végtelen.

Ami meghökkentő számomra, az az, hogy emberek nem veszik észre, hogy a szél bármikor fordulhat, ami azt jelenti, hogy a másodperc töredéke alatt bárki célponttá válhat.
Mindez azért, mert néhány politikusnak/vezetőnek támad némi személyes ellenszenve vagy problémája bizonyos típusú emberekkel szemben, vagy taktikaként használja más, hatalmas problémák eltussolására, és van hatalma/pénze, hogy háborút indítson (valós vagy átvitt értelemben) ellenük.
És ezrek/százezrek/milliók követik őket abban a hamis reményben, hogy az adott „háború” támogatásával megúszhatják a célponttá válást egy esetleges következőben.

Lehetetlen mindenkit megérteni, tudni és mindenkivel egyetérteni ezen a világon, és ez teljesen természetes, ez normális, és senkitől sem elvárt.
De valakit nem érteni, nem tudni, nem egyetérteni valakivel, nem jogosít fel senkit arra, hogy ellehetetlenítse, eltörölje azokat az embereket.

Főleg, hogy bizonyos dolgok egyszerűen a természet/gének/biológia miatt vannak.
Mások választások, és mivel minden ember meg van áldva szabad akarattal, és a világ legnagyobb részén lehetősége is van használni azt, így saját döntéseket hozhat.

Tehát ha legközelebb az intoleranciád az aktív gyűlölet, a kirekesztő baromság szintjére kerül, gondolkodj egy pillanatra, te lehetsz a következő!

Mert ki tudja, mi lesz a következő!?
Lehet az, mert hogy visel vagy nem visel valaki valamit, mert hisz vagy nem hisz valamiben, a megjelenése/teste bármely része, amiatt, hogy milyen háziállata van vagy nincs, mert kit szeret, hogyan szeret, mert hogy hogyan és/vagy milyen gyakran szexel, hogy milyen színt szeret vagy nem szeret … bármi lehet!
Gyűlölet könnyen generálható bármivel kapcsolatban, elég rövid idő alatt.

Véleményem szerint az egyetlen gyógymód az, ha megértjük, hogy mindannyian emberek vagyunk, és az egyetlen jogos különbségtétel az az, hogy valaki jó vagy rossz ember.
Minden más mesterségesen előállított, hatalom és pénz által vezérelt baromság.

Minél többen megértik ezt, minél többen kezdik el gyakorolni a toleranciát, annál nehezebb lesz bizonyos hatalmak számára az embereket az ő egójuk szolgálatába állítani.

Kérlek értsd meg, hogy egy másik szín, hitrendszer, származás, szexuális irányultság, nemi identitás, vagy különböző bármi, az csak az, más!
Nincs valós hatása rád, a te életedre.

Amikor valaki vagy valami intoleráns gondolkodásra és/vagy viselkedésre késztet, vagy azon kapod magad, hogy elhiszed azt, amit mondtak/beléd sulykoltak, állj meg egy pillanatra, és nézz magadba.
Mi a késztetés oka?
Lehetséges, hogy féltékeny vagy erre a másságra, mert legbelül tudod, hogy ilyen akarsz lenni, csak nem mersz? Vagy hiányosak a kommunikációs készségeid, és ahelyett, hogy kérdeznél, vagy utánanéznél a tényeknek (nem véleményeknek!) arról a különbségről, egyszerűen védekező és elutasító leszel? Vagy ez egy olyan doktrína, amelyet a családod nevelt beléd, és te egyszerűen csak folytatod, anélkül, hogy megvizsgáltad volna az igazságát?
Megannyiszor benned van valami kuszaság, ami intoleránssá tesz.
Ha ezt felismered, elkezdhetsz dolgozni magadon, és megtalálhatod az erődet abban, hogy önállóan gondolkodsz, döntesz, formálsz véleményt, és nem pusztán azt hangoztatod, amit beetettek neked.

Nem kell sem kedvelned, sem egyetértened, csak hagynod, hogy mindenki létezhessen, toleráld a különbözőségeiket, így cserébe jogod van önmagadnak lenni, és elvárhatod, hogy mások is toleráljanak téged.

A tolerancia egy lépés egy harmonikusabb, kedvesebb, jobb világ felé.

Gondolkozz, lazíts, érezd jól magad, szeress!
Legyél a jó emberek egyike!

Kommunikációs zavarok

/in , , /by

A minap kommenteltem egy megjegyzést a Facebookon.
Az eredeti bejegyzés kedvesen volt fogalmazva, és volt benne egy kérdés amire bárki válaszolhatott, aki akart, de ahogy sejtheted, a válaszok egy része nem jóindulattal íródott, és néhány nem is a témához szólt.
Szóval, miután mindegyiket elolvastam, ezt írtam (kissé szerkesztett változat):

„Ahogy én látom ezt (semmi személyes, általánosságban ezt látom, tapasztalom, szóval ha te nem ilyen vagy, akkor ne sértődj meg): mi itt mindannyian betelepültek (expat) vagyunk.
Ez nem Anglia, nem az Egyesült Államok, nem mit tudom én melyik másik ország.
Itt az emberek másképp szocializálódtak, más a kultúrájuk, mások az ételeik, sok mindenben különböznek.
Ha amiatt panaszkodsz, hogy az xy helyen az angol reggelit nem angol kolbásszal szolgálják fel, akkor ez a te problémád, nem a helyé.
Ahogy én látom, sok helyen próbálnak sokat tenni azért, hogy otthonosan érezd magad távol az otthonodtól, csak úgy tűnik, neked ez sem elég … szóval talán csak pakold össze a savanyú formádat, és menj vissza haza, oda ahol minden úgy van, ahogy megszoktad, minden úgy van, ahogy szeretnéd.
Másrészt sok minden hasonló.
Mint amikor bemész egy helyre, mosolyogva köszönsz az ott dolgozóknak, akkor azt értékelni fogják.
Amikor az ajtó csukva, bemész, de te nem csukod be, így a személyzetnek vagy egy másik vendégnek kell becsuknia mögötted, akkor nem fognak neked örülni.
Amikor nem beszéled a helyi nyelvet, és meg sem kérdezed, hogy tudnak-e segíteni angolul, csak azt feltételezed, hogy nem tudnak, és idegesen távozol, mert nem beszéltek hozzád automatikusan angolul, akkor sem fognak örülni neked a helyiek.
Sokak számára valamivel több józan ész, annak megértése, hogy hol van, illetve egy kicsit több erőfeszítés a beilleszkedésre nem lenne ártalmas.
És ha nem tetszik, hogy itt milyen az élet, akkor menj tovább, máshova.
Nincs jogod elvárni a helyiektől, hogy angol vagy amerikai vagy bármi más irányba változzanak.”

És akkor valaki ezt válaszolta nekem:
„Kérlek, gondold át, és ne használd az expat szót – ez elavult, posztkoloniális és politikailag érzéketlen. Én például nem azonosulok ezzel a narratívával. Mindannyian bevándorlók (immigrant) vagyunk.

Mire én:
„Az angol nem az anyanyelvem, ezért megnéztem az Oxford szótárban:
expat – olyan személy, aki szülőhazáján kívül él
immigrant – olyan személy, aki tartósan egy külföldi országba költözik”

Erre már nem válaszolt.

És akkor ezt a Wikipédiából még nem is tettem hozzá:
„Az expatriate (az expat szó teljes formája) az a személy, aki szülőhazáján kívül él. A közhasználatban ez a kifejezés gyakran olyan képzett szakemberekre, szakmunkásokra vagy művészekre vonatkozik, akik saját országukon kívül helyezkednek el, akár önállóan, akár mert a munkaadóik külföldre helyezik át őket.”

Az https://www.expat.com/ weboldal pontosan ilyen emberek számára készült. Mostanra több mint 3.200.000 tagja van, segíti az expat-eket a világ minden táján, hogy könnyebben eligazodjanak az új országban, hogy új kapcsolatokat tudjanak kiépíteni, és hogy minél jobb élményként éljék meg a külföldön dolgozást, élést.
És úgy tűnik, egyiküknek sincs gondja a kifejezéssel: expat.

Miért hozom mindezt ide, egy blogbejegyzésbe?
Mert bemutat néhány (sajnos) szokásos kommunikációs zavart.

Az egyik, hogy bár elég sokat írtam, és igen, az expat-ekről/bevándorlókról volt szó, de nem arról, hogy hogyan nevezik őket, hanem a viselkedésük volt a téma, amit teljesen figyelmen kívül hagyott az illető.
Úgy döntött, hogy arra az egy szóra ír kommentet, amellyel nem ért egyet.
Semmit az eredeti kérdésről, semmit a rá adott válaszomról.
Ez a szöveg meg nem értésének egy tipikus esete.

És ez az oka annak, hogy soha nem vagy felelős azért, hogy az emberek mit értenek abból, amit mondasz vagy írsz, mivel azt a saját értelmük, tudásuk és nyitottságuk szintjén fogják felfogni.
Ez az ember idegen számomra, így nem bánom, hogy nem fogta fel, hogy miről írtam.
Ráadásul akaratlanul is ő adta az alapot ehhez a blogbejegyzéshez 😉

Természetesen, ha úgy érzed, hogy valaki, aki fontos neked, nem értette meg, amit valójában mondtál vagy írtál, akkor mindenképpen próbáld meg más szavakkal elmondani, próbáld más szemszögből megértetni magad.
A kommunikáció létfontosságú az életben, a kommunikáció létfontosságú egy kapcsolatban.
Tehát ha azt akarod, hogy valaki megértsen, akkor erőfeszítéseket kell tenned, hogy segíts neki ráhangolódni a logikádra, a te látásmódodra.
És persze nyitottnak kell lenned arra, hogy elfogadd az ő másféle logikáját és másféle látásmódját.
A cél az, hogy megtaláljátok azt a varázslatos állapotot, ahol mindketten (mindannyian) úgy érzitek, hogy hallanak, odafigyelnek, tisztelnek és megértenek.

A másik dolog, hogy azt mondja, nem hagyja jóvá a szóválasztásomat, ezért „kijavítja” az általa preferált szóra: „mi mindannyian bevándorlók vagyunk”.
Ezzel alapvetően kijelentette, hogy én hibáztam, és neki van igaza.
Gondolja ő.
De még a szótár sem támogatja őt ebben.

Szóval, ha legközelebb nem tudod „jóváhagyni” valakinek a szóválasztását, vagy nem tudsz „egyetérteni” valakinek a véleményével, egyszerűen csak annyit mondj (ha muszáj), hogy te egy másik szót használnál, hogy neked más a véleményed.

Mert függetlenül mindentől és mindenkitől, jogod van megválasztani a szavaidat, jogod van saját véleményt alkotni.
Jogod van arra, hogy ez olyan legyen, ami eltér a többségétől, ami népszerűtlen, ami ritka, ami egyedi.
Amire viszont soha nem vagy jogosult, az az, hogy töröld valaki másnak a szavait vagy véleményét, csak azért, mert az neked nem tetszik, mert azt te nem helyesled.

Kedvesség, kölcsönös tisztelet, elfogadás, nyitott szív és nyitott elme.
Értékek, amelyeket érdemes birtokolni, értékek, amelyeket érdemes gyakorolni.
Szerintem.