Szex – Kink – Fétis

/in , , , , /by

A témában számos orvosi, tudományos, politikailag korrekt, elemző és hasonló információ, dokumentum áll az érdeklődők rendelkezésére.
Az én célom az, hogy ezeket életszerűbb oldalról világítsam meg.

Hogy miért?
Mert gyakran, amikor valaki ezekről a témákról akar beszélgetni, no de pláne, ha komolyan érdekli is, vagy mi több, benne van valamilyen kinkben vagy fétisben, akkor sokszor azt hallja, hogy ezek ördögtől valóak, rosszak, szemérmetlenek, betegek, vagy valami hasonló címkével illetett dolgok.

Először is, a legfontosabbként, tisztázzuk, hogy ezek a címkék semmi többől nem erednek, mint előítéletekből, butaságból, az ismeretlentől való félelemből, tudatlanságból, féltékenységből, rosszindulatból és ezek bármilyen kombinációjából.

Most, hogy ezt tisztáztuk …

Vannak, akiket egyáltalán nem érdekel a szex, és ez is teljesen rendben van.

Mások számára a szex olyan tevékenység, amely a felnőtt életük része.
Ami sok különböző dolgot jelenthet számunkra, mivel a szex szó egy gyűjtőfogalom.
Alapvetően mindenre ráhúzható, ami szexuális örömet okoz az embernek.
Onnan kezdve, hogy kinek milyen gyakran van rá szüksége. Vannak, akiknek elég a néha, és vannak, akik nem funkcionálnak jól, ha nincs benne részük naponta. És persze bármi, ami a kettő között van.
A csók, az érintés, az ujjazás, az előjáték, az orális kényeztetés, a vaginális és az anális közösülés a szex néhány fő területe.
Vannak, akik alkalmazzák és érdeklődnek ezek valamelyike vagy mindegyike iránt, és nem érdekli őket több, vagy más felfedezése.

Aztán vannak azok, akik kinky-k (perverz lenne a magyar fordítása, de nem használom, mert annyi negatívum ragadt ehhez a szóhoz a magyar nyelvben, hogy már egész más érzetet ad, mint az angol megfelelője) és vannak, akiknek fétiseik vannak.

És akkor először tisztázzuk ezt: minden fétis kink, de nem minden kink fétis.

Miért?

Egyszerűen fogalmazva, mert a kink egy tág fogalom, amely lényegében mindent magában foglal, ami túlmutat a misszionárius pózon.
Tartalmazza az alternatív szexuális érdeklődéseket, preferenciákat, fétiseket, fantáziákat, szerepjátékokat, BDSM-et és így tovább.

A fétis ezzel szemben egy tárgyhoz vagy cselekedethez való szexuális rögzítés, amely nélkül az illető nem tud szexuális kielégülést elérni, és ezek lehetnek olyan dolgok vagy cselekedetek, amelyek eredetileg nem is szexuálisak. Mint például a cipő, a bőr vagy selyem, a fenekelés vagy a partner lábának érintése, csókolása …

Tehát a kink egy lehetőség, a fétis egy muszáj.

Így lehet, hogy ami mondjuk az én kink-em, az a te fétised.

Ahogy szoktam mondani, igazából mindennel kapcsolatban, először magadat kell felfedezned, megtanulnod. Egyedül vagy társsal.
Először önmagadat kell megértened, hogy mi az, amit szeretsz, amit akarsz, amire vágysz, amire szükséged van, mi az, ami megadja neked a kielégülést.

Ezután felfedezheted a partneredet.

Természetesen, ismét, mint mindenhez, ehhez is kommunikáció kell.

És mivel változunk, az érdeklődésünk iránya megváltozhat, így a kommunikációnak folyamatosnak kell lennie.

És végül, függetlenül attól, hogy ki hogyan akar téged lerántani, ki akarja diszkvalifikálni az érzéseidet és szükségleteidet, tudnod kell, jogod van ahhoz, hogy az legyél, aki vagy, úgy érezz ahogy érzel, szükséged legyen arra, amire szükséged van, úgy elégülj ki, ahogy az neked tetszik.

Mindaddig, amíg jogilag nagykorúak között történik, nem a partner akarata ellenére, amíg nem veszélyeztet senkit.

Alapvetően a szexben bármi lehet, amíg biztonságosan, épelméjűen és egyetértésben teszitek.

Élvezz/etek nagyokat!

Érzelmek áramlása

/in , , , , , /by

Értenünk kell a minket körülvevő világot, legyen az munka, üzleti vagy magánélet.
Ha nem értjük, akkor frusztráltak, ingerültek leszünk, értetlenkedünk, és igyekszünk a lehető leghamarabb értésre szert tenni.
A legjobb esetben kérdezünk, kérünk. Értelmezést, más magyarázatot, valami olyasmit, amihez jobban tudunk viszonyulni.
Amikor nem kérdezünk, akkor magunk végezzük el a munkát. Valami fajta kutatást végzünk, mondjuk utána olvasunk a dolognak, vagy megpróbálunk választ/értelmet találni magunkban.

A modern művészet azonban egészen más.
Lehet, de nem muszáj megértenünk a művészt.
Tapasztalataim szerint megengedett, és még bátorított is, hogy a magunk módján értelmezzük a művet.
Egy festményt, egy szobrot, egy zeneművet vagy egy balettet.

Múlt héten lehetőségem volt megnézni egy modern balettelőadást egy tekintélyes európai operaházban.
Őszintén szólva, fogalmam sem volt (most már tudom, utána olvastam), hogy mit akart kifejezni a koreográfus.
Csak annyit tudtam, hogy érzelmek tömkelege futott végig bennem az előadás nézése közben, és azóta is!

A harminc-valahány táncos a színpadon egyszerűen elképesztő volt.
Egyes jeleneteknél közel voltam ahhoz, hogy teljesen meggyőzöttnek érezzem magam, hogy a táncosok nem is emberek, hanem valamiféle földönkívüliek, mivel a mozdulataik mágikusan rendkívüliek voltak.
Elképzelhetetlen, hogy egy „normális” ember azt gondolná, hogy ez fizikailag lehetséges.

Egész este folyamatosan jöttek az érzelmek. Egyik a másik után, a következő ellentétes az előzővel, és én nem bántam, nem akartam megakadályozni, hogy jöjjenek, és nem is harcoltam semelyik ellen sem.

És a legjobb része, szerintem, pontosan ez.
Megengedett bármilyen és minden érzés, az embernek lehet saját „értelmezése” a műalkotásról, és ahhoz senkinek semmi köze nincs.
Dönthetsz úgy, hogy megosztod azt valakivel, de semmilyen kötelezettséged nincs ez ügyben, és nem kell „megvédened” az értelmezésedet, ha esetleg bárkinek a tiedtől eltérő gondolatai lennének.

Amikor modern művészetről van szó, akkor ami számít, az az általa neked szerzett élmény.
Legyen akár inspiráló, szórakoztató, szemet felnyitó, vagy akár bizonyos szempontból felzaklató, mindenképpen gazdagít téged, és nem kell szabályokat betartanod, elvárásokhoz illeszkedned, csak befogadnod a magad módján.

Ugyanúgy, ahogy az életben, a párkapcsolatokban.
Az érzelmeid a tieid, hogy megéld őket, érvényesek, és senkinek sem tartozol magyarázattal, hogy miért és hogyan érzed azt, amit érzel.
A te megélésed, a te műsorod, a te művészeted, a te életed.

Illúzió – eszköz vagy puszta hazugság

/in , , , /by

Ezt most láttam egy közösségi oldalon:
„Mitől lesz kívánatos, a kívánatos?
Attól, hogy a nő pénzt, időt és fáradságot nem kímélve, sőt sokszor még fájdalmat is elviselve igyekszik a lehető legcsábítóbb módon bemutatni előnyeit, és minimalizálni a hátrányait.
Minden nőnek vannak hátrányai, de a férfinak nem kell tudnia róla. A nők tudják, hogyan kell elterelni a figyelmet a hátrányaikról.
Mivel a férfiakat soha nem érdekli az igazság, nem ez hozza őket lázba, hanem az illúzió, amit látnak.
Az azonban a nőn múlik, milyen látvány tárul a férfiak elé. Az okos nő illúziót kelt.”

NEEEM, ez annyira kibaszott rossz, annyira sok szinten!

Először is, a kívánatos nem olyan, mint a matematika, ahol a 2+2 mindig 4.
Hogy mit tart valaki kívánatosnak, az egy személyes preferencia, ami azt jelenti, hogy ez mindannyiunk számára egyedi.

És miért csak a nőkről beszél?
Nagy hiba azt hinni, hogy a férfiak nem akarnak kívánatosak lenni! De, akarnak.

Természetesen mindannyian szeretnénk a legjobb formánkat mutatni egy első randevún vagy egy különleges alkalomkor, de egy kapcsolat építéséhez, működéséhez és fenntartásához az őszinteség elengedhetetlen.
Az őszinteség pedig azt jelenti, hogy mi, nők és férfiak egyaránt, felvállaljuk a hátrányainkat is.

Arról nem is beszélve, hogy egy „illúziót” – amit én inkább hazugságnak nevezek – lehetetlen folyamatosan, a hét minden napján, 24 órában fenntartani.
Illetve hol lenne a személy ebben az illúzióban? A személy hiteles, valódi, nyers igazságára gondolok.
Mondom: sehol! Rejtett lenne, vagy még rosszabb, még csak fel sem lenne fedezve, nem lenne elismerve. Ez csak amolyan torzszülemény lenne.

Ráadásul ez sértő a férfiakra nézve.
„Soha nem érdekli az igazság”?!? Hogy lehet így általánosítani a férfiakat?
Úgy értem, persze, ha az ember csak egy egyéjszakás kalandra, némi szexuális kielégülésre vágyik, akkor igen, elhiszem, nem kell a teljes igazság, csak egymás legjobbja, ami ünnepi tűzijátékká teszi azt az éjszakát.
De ugye ebben az esetben ez vonatkozna a nőkre ÉS a férfiakra egyaránt!

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a férfiak nem egyszerű, buta, agyatlan faszok.
Sajnállak, ha ez az egyetlen típus, akivel valaha (családban, iskolában, munkában, kapcsolatokban stb.) tapasztalatod volt.
A férfiaknak van agyuk, és használják is, így a kezdeti éhség után átlátnának egy ilyen „illúzión”.
Amikor csak szexet akarnak, valószínűleg nem bánják, de ha kapcsolatot keresnek, akkor az is valószínű, hogy kiszállnának és máshol keresnének tovább.
Természetesen, itt érett férfiakról beszélek, nem éhes fiúkról.

Végső pontosításként pedig álljon itt az illúzió szó hivatalos meghatározása:
– egy érzékszervi tapasztalat helytelen vagy félreértelmezett észlelésének esete
– megtévesztő megjelenés vagy benyomás
– hamis elképzelés vagy hiedelem

Szóval kérlek, ne dőlj be ilyen sekélyes „életbölcseleteknek”!
Ez hamis, leegyszerűsítő és bántó.
Használd az eszed, támaszkodj a bölcsességedre és légy önmagad! Teljesen!

A segítségkérésről

/in , , , , /by

Amikor kicsik vagyunk, automatikusan elfogadjuk a szülők, nagyszülők, testvérek segítségét.
Természetesen, hiszen egyetlen csecsemő sem élne túl anélkül, hogy táplálékot, fedelet a feje fölé és védelmet kapna.
Arról nem beszélve, hogy senki sem tanulna semmit az élet csínyjáról-bínjáról, ha a felnőttek nem mutatnák meg, nem tanítanák, nem mondanák el nekik.
Ez mind természetes.

Amikor egy kicsit nagyobbak leszünk, de még mindig a gyerekkorban, átesünk egy olyan szakaszon, amikor nem akarunk segítséget kérni, meg akarjuk mutatni, hogy ezt vagy azt teljesen egyedül is meg tudjuk csinálni.
Büszkén mutatjuk meg, hogy meg tudjuk kötni a cipőfűzőnket, hogy tudunk rajzolni, vagy hogy fel tudunk öltözni.

Ez a szakasz általában párhuzamosan zajlik azzal, hogy még mindig elfogadunk, sőt, kifejezetten kérünk segítséget más dolgokban, amiket még nem tanultunk meg, vagy bizonytalanok vagyunk velük kapcsolatban.

Aztán iskolások leszünk, és ott beindul egy negatív spirál … „ne kérj segítséget, meg tudod csinálni egyedül”, „csináld egyedül”, „ez nem csapatprojekt”, „ne segíts neki, meg kell tanulnia”.
Mindezt azzal a „jó” szándékkal, hogy önálló emberré válj, ne hagyatkozz segítségre, ne zavarj másokat.

Munkakörnyezetbe kerülve ez úgy folytatódik, hogy kigúnyolnak (hogy lehetsz ebben a pozícióban, ha ezt sem tudod), nem kapsz előléptetést (nem vagy elég független), elutasítanak (nem az én dolgom, hogy segítsek neked), amikor segítséget kérsz.

Sajnos sok emberben ez a kondicionálás odáig fajul, hogy félnek segítséget kérni, szégyellik magukat, amikor úgy érzik, hogy jól jönne nekik egy kis segítséget.
Ez az ember életének minden területére hatással lesz, hiszen az agy nem választja el, hogy a munkában nem szabad segítséget kérni, de párkapcsolati helyzetekben lehet.
És így jön létre egy újabb fekete lyuk, amiben az ember beleeshet, és olyan mélyre zuhanhat, hogy évekre, évtizedekre tönkre teheti az életét.

Ahhoz, hogy egészséges, kiegyensúlyozott, boldog életet élhessünk, azzal kell kezdenünk, hogy el kell felejtenünk mindazokat a kondicionálásokat, amelyeket gyerekkorunkban és fiatal felnőttkorunkban kaptunk.

Segítséget kérni, ha bármilyen okból szükségét érzed, az teljesen rendben van, megengedett, a legjobb, amit tehetsz.

Értelmesen segíteni valakinek, amikor annak szüksége van rá, az egy csodálatos érzés.

A segítséget nem szabad senkire ráeröltetni, mivel a segítség csak akkor működik igazán, ha kérik, és őszinte, önzetlen hozzáállással adják.

Ne higgy el mást, a segítség elérhető, a segítség körülötted van.
Gyűjtsd össze a bátorságodat, és kérd!
Add meg magadnak az esélyt a fellélegzésre, a stressz elengedésére, hogy egy külső nézőpontot kaphass, ahonnan tisztán láthatod a helyzetedet és megoldást találhatsz, és így tovább léphess egy jobb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb „én” és élet felé.

Vélemény – néhány mítosz tisztázása

/in , , , /by

Többnyire mindenki nagylelkű a vélemény adásban, megosztásban, mondásban, sőt a másokra való ráerőszakolásában is, függetlenül attól, hogy kérték-e vagy sem.
Gyakran, egyesek saját fontosságukról való teljes meggyőződésük okán teszik mindezt.

A vélemény, definíció szerint, egy olyan ítélet, nézőpont vagy kijelentés, amely nem perdöntő.
Egy valamiről kialakított nézet vagy ítélet, amely nem feltétlenül tényeken vagy ismereteken alapul.

És ezt mindig észben kell tartanod, ha bármiről egy véleményt kapsz, hogy az nem az egyetemes, megkérdőjelezhetetlen igazság.
Ami azt jelenti, hogy nincs okod elkeseredni, ha olyat hallasz, amivel nem tudsz azonosulni, amit nem érzel számodra megfelelőnek.

Jogod van és megengedett, hogy saját véleményed legyen, hogy az a másik véleményétől eltérő, vagy akár ellentétes legyen, sőt, hogy akár egyáltalán ne legyen véleményed.
Jogod van és megengedett, hogy egy véleményt elfogadj, hogy egy vélemény szerint cselekedj, vagy hogy ne érts vele egyet, sőt akár teljesen figyelmen kívül is hagyhatod.
A paletta 360°-os, és rajtad múlik, mit teszel, hogyan kezelsz egy véleményt.

Amit viszont nem tehetsz meg saját magad, önbecsülésed, önbizalmad érdekében, hogy hagyd, hogy bárki „uralkodjon” feletted a véleményével.
Miért?
Mert ha hagyod, hogy ez megtörténjen, akkor alapvetően megengeded, hogy valaki más „vezesse” az életedet.
Az pedig távolról sem egészséges, távol áll a konstruktívtól, távol a boldogtól és nem is fenntartható.

Valamint az összes fent említett okok miatt, ha bármiről megosztod a véleményedet bárkivel, csak tegyél róla, hogy pozitív, segítő szándékkal fogalmazd azt meg; hogy amikor kimondod, nem várod, hogy azt elfogadják, és készen állsz egy esetleges ellenvéleményre.

Ha a véleménycsere így történik, akkor jó úton haladsz az értelmes, tartalmas beszélgetések felé.

Az én véleményem szerint! 🙂

A zöld szemű szörnyeteg

/in , , , /by

A pszichológusok azt mondják, hogy ez egy természetes és negatívnak megélt érzés.
Meghatároztak kategóriákat: normális és abnormális.
E két kategóriában hat típust különböztetnek meg: racionális, családi, kóros, szexuális, romantikus, hatalmi.
Azt mondják, normális ezt érezni egy közeli kapcsolatban.

Féltékenység.

Mitől is normális?
Attól, hogy sokan érzik? Attól, hogy sok duma, pletyka tárgya? Attól, hogy már sokan megtapasztalták így vagy úgy?

Az én véleményem szerint ez nem normális.

Ez egy érzés bármi építő/jó eredmény nélkül.
Nem segít, nem viszi előre a dolgokat a pozitív irányba.
Nem teszi mélyebbé, sem elkötelezettebbé a kapcsolatokat.

Amit viszont tesz, az az, hogy fájdalmat okoz annak, aki érzi.
Amikor pedig lehetetlenné válik elrejteni, és ennek okán kritizálás, hibakeresés, hibáztatás, túlzott védelmezés, gyanakvás, indulatosság, szóbeli vagy akár fizikai bántalmazás történik, akkor aki felé irányul is szenved tőle.

Véleményem szerint a féltékenység az önértékelési problémák, a bizonytalanság, az instabilitás, az önszeretet hiánya, a bizalom hiánya, az önismeret hiánya, az önelfogadás hiányának következménye.

Mivel ezek egyike sem szolgálja senki lehető legjobb életét, ezekre nem lehet úgy tekinteni, hogy „elfogadandó”, hogy „van, ami van”, főleg, hogy mindegyiket át lehet fordítani.

Az ember megtanulhatja, felismerheti önnön értékét, biztossá és stabillá válhat, elkezdhet dolgozni és eljutni az önszeretethez, megtanulhat bízni, eljuthat önmaga megismeréséhez és elfogadásához.

A féltékenység nem „életfogytiglani büntetés”, ha valaki készen áll a munka elvégzésére.
Ha valaki szeretetteljes, gondoskodó, kiegyensúlyozott kapcsolatra vágyik, akkor a legjobb, amit tehet, ha azonnal elkezdi ezt a munkát.

Főleg, hogy senkitől sem várható el, hogy vég nélkül elszenvedje a káros hatásait, így nem meglepő, ha valaki úgy dönt, hogy otthagy egy féltékeny partnert.

Nem tudás – tévedés – bűn

/in , , /by

Az ember gyakran beleesik a feltételezés csapdájába.
Feltételezzük, hogy ugyanazt értjük egy bizonyos kifejezés alatt.
Feltételezzük, hogy ugyanazok az elképzeléseink, korlátaink, határaink, etikai normáink vannak.

Ne bántsd magad, sem a partnered, sem a kapcsolataidat.
Ne feltételezz!
Alig néhányan gondolatolvasók, ezért ne várd el a partneredtől, hogy tudja, mit gondolsz.
Ez a szokás félreértésekbe, vitákba, veszekedésekbe, szívfájdalmakba sodorhat, és legyünk őszinték, a legtöbb egyszerűen kikerülhető lenne, ha szokásoddá válna a beszélgetés, kérdezés, megbeszélés, kommunikálás a feltételezés helyett.

Ahogy a bűnöknél is.
Melyek azok a dolgok, amelyek nem elfogadhatóak a számodra?
Mikor válik egy ismételt tévedés bűnné?
Mit tartasz bűnnek?
Meddig vagy hajlandó kitolni a határaidat?

Igen, ismét ott tartunk, hogy mindenekelőtt önmagadat kell ismerned ahhoz, hogy ezeket meg tudd osztani a (jövendőbeli) pároddal.

Számodra elfogadható, ha valaki késik? Mekkora késés az elfogadható? Milyen gyakran? Milyen körülmények között?
Mit teszel? Elfogadod? Balhézol? Szakítasz miatta?

Anyum megoldása az volt, hogy miután rájött, hogy mindig, kivétel nélkül, 15 percet késett az embere, onnan kezdve 15 perccel korábbi időpontot mondott neki, mint ahogy találkozni akart vele, vagy mint amikor valahova érkezniük kellett, így lényegében elérte, hogy az ember pontos legyen … és működött.
Számára ez nem volt ok a balhéra. Rájött, hogy valami furcsán elvarázsolt van a partnere „rendszerében”, és talált egy megoldást, amely mindkettőjük számára bevált.
Soha többé nem volt ez probléma.

Persze ez egy kisebb fajsúlyú példa.
Vannak komolyabbak, amelyeket figyelembe kell venni.

Mint például a hazugságok.
Együtt tudsz élni a hazugságokkal?
Elfogadod a kegyes hazugságokat?
Mindketten egyformán értelmezitek, hogy mi a kegyes hazugság?
A titkokat hazugságnak tekinted?

Mit szólsz a megcsaláshoz?
Egy másik nőre/férfira nézni/mosolyogni az már megcsalás?
Egy szexi beszélgetés annak számít?
Vagy mindent elfogadsz, amíg fizikai kontaktra nem kerül sor?
Vagy mindent elnézel, míg nincsenek benne érzelmek?

Hol vannak a határaid?
Melyek azok a vonalak, amelyeken belül mindezt tartani kell?

Nem, ez nem nyilvánvaló.
Nem, ez nem magától értetődő.
Nem, ezek nem mindenkinél ugyanazok.
Az embereknek az értelmezése, korlátaik, kereteik, amelyek között biztonságban és kényelmesen érzik magukat, különbözőek.

Két (vagy akárhány) ember akkor működik együtt jól, ha mindketten (mindannyian) értik, hogy nincs mód arra, hogy minden lehetséges forgatókönyvet megvitassanak egy kapcsolat kialakulása előtt.
Amikor mindketten hajlandóak folyamatosan megosztani az igenjeiket és nemeiket.
Amikor mindkettő mozgásteret enged a lehetséges hibáknak.
Amikor mindketten hajlandóak és készek meghallani a másikat, és folyamatában korrigálni a dolgokat.
Amikor mindkettőnek megvannak a határai, és tiszteletben tartják a másikéit.

Tehát ismét az önismeretre és a folyamatos őszinte kommunikációra van szükség, hiszen a kapcsolat minden aspektusáról beszélni kell, meg kell vitatni, meg kell állapodni róluk, ha jól működő, kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatot akarsz.

A szakítás csínja-bínja

/in , , /by

A múlt heti YouTube-videómban a szakításokról beszéltem, arról, hogy hogyan lehet azt „jól” csinálni.
Ami egy (fontos) része az egész folyamatnak.
Természetesen, mint mindenben, ebben a témában is több van.

Mint például az, hogy vannak olyan emberek, akik mindig közvetlenül azelőtt szakítanak, hogy a kapcsolat a következő szintre kerülne, hogy komoly, hosszú távú elkötelezettséggé válna.
Általában ezek az emberek az egyszerű, laza, könnyű kapcsolatokat részesítik előnyben, nem állnak készen az elköteleződésre, vagy valamilyen okból félnek attól.

Természetesen semmi rossz nincs egyik preferenciával sem.
Viszont érdemes az ismerkedési folyamat korai szakaszában tisztázni ki, milyen szándékkal van.

Ha valaki tart az elköteleződéstől, és ezt az ember maga is felismeri, akkor tud rajta dolgozni, akkor a szakszerű segítség (coach, pszichológus) lehet a támogatás a gyorsabb gyógyulási folyamatban.

Amikor két olyan ember találkozik, akik mindketten a könnyű, szórakoztató, laza kapcsolatot kedvelik, akkor minden tökéletes, zöld a lámpa a folytatáshoz.

De amikor az egyik egy komolyabb, elkötelezettebb, egy „építsünk együtt egy életet” fajtára vágyik, a másik pedig nem, akkor a legjobb, ha nem is mennek tovább együtt ezen az úton.
Ne kezdj bele egy kapcsolatba úgy, hogy „nem számít, mit gondol, majd én megváltoztatom”.
NEM.
Nem fogod.
Vagy néha sikerül, a felszínen, de a partner szenvedni fog.

Minden tartós változás belülről kezdődik. Nem külső erő hatására.

Ez azt jelenti, hogy ha valaki eljut a felismerésig, hogy változtatni akar, akkor kezdeményezni fogja azt.
Ha külső erőről van szó, akkor a lehetőségek az erős ellenállás, vagy a nem szívből jövő „megpróbálom”, ami nem vezet sehova, vagy az, hogy végül beadja a derekát, de ez nem lesz tartós (talán csak a szakításig fog tartani).

Egy másik őrült tendencia, amit meg kell említenem, az az, amikor a szakítás után mindenféle ocsmány dolgot mondanak az exről.
Igen, tudom, néha nagyon csúnya dolgok történnek, de akkor is!
Gondolj bele, te voltál az, aki x mennyiségű időt töltött azzal a személlyel, te döntöttél úgy, hogy párkapcsolatba kerülsz azzal a személlyel, te voltál az, aki párkapcsolatban éltél azzal a személlyel.

Persze, idővel rájöttél, hogy az illető nem 100%-ban őszinte, nem teljesen az, akinek mondta magát, vagy éppen ellenkezőleg, te nem hitted el, hogy tényleg olyan, mint amilyennek mondta magát.
Ennek ellenére se ess abba a hibába, hogy sárral dobálod az exed … attól te is sáros lesz!

Szakítás után ki akarod őrjöngeni magad a legjobb barátodnak. Rendben. Csináld.
Bármit is kell tenned (berúgni, sírni, zabálni, kikiabálni magadból, … ), tedd meg, de privátban!
Soha ne hozd magad abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az emberek azt kérdezzék tőled, hogy „ha az illető valóban ilyen, akkor miért voltál egyáltalán vele?”

Igaz, néha csalódhatunk, félreismerhetünk valakit, előfordulhat, hogy csak a kapcsolat egy későbbi szakaszában szembesülünk bizonyos jellemzőkkel, mindez megtörténhet.
A fő különbség az, hogy hogyan kezeljük mindezt.
A gyűlölködés nem fog segíteni rajtad, de ha tanulsz a történtekből, az hasznodra válik.

Tehát a szakítás nem csak a tényleges szakításról szól, amit jobban is csinálhatunk, hanem arról is, hogy ideje korán felismerjük, mi vezethet a szakításhoz, és hogy jobban kezeljük azt az aktuális dolgot.
Ezentúl jobbá lehetünk abban, hogy hogyan kezeljük egy szakítás következményeit, utóhatásait.

A szakítások elkerülhetetlenek, de csak rajtunk múlik, hogy továbbra is csak másokra mutogatunk a velünk történtek miatt, vagy tanulási lehetőségnek tekintjük, és megpróbálunk mindent megtenni, hogy jobbak legyünk és jobban tegyünk onnantól kezdve a magunk érdekében.

Egy gyakran rejtőző „szellem”

/in , , , /by

Hallottad már a „traumareakció” kifejezést?
Leginkább néhány szörnyű eseményre, például balesetre, nemi erőszakra vagy természeti katasztrófára adott érzelmi válaszadásra használják.

Egy látszólag könnyedebb szinten, beleegyezni a dolgokba csak hogy megmaradjon a béke, valójában az is egy traumareakció, ami egy a kapcsolatfüggő ember életének részévé válik.

Leginkább a gyerekkorból ered, amikor a szülők, családtagok, hogy bármilyen okból kifolyólag ne balhézzanak a gyerekkel, ő megtanulja, hogy a legegyszerűbb kiút a beleegyezés – bár ő azt a dolgot nem úgy érzi, nem úgy gondolja – bármibe, amit mond a felnőtt, hogy így béke legyen.

Ráadásul, ha egy személy kapcsolatfüggő, az gyakran válasz a többnyire fel nem ismert traumára, amikor ismétlődően mondják neki, és így kondicionálják, hogy „senki vagy”, „soha nem fogsz megbirkózni egyedül. ‘, ‘soha nem fogsz tudni életet teremteni magadnak’, ‘nem tudsz megállni a saját lábadon’, ‘életképtelen vagy’ és így tovább.

Ennek eredményeképpen ez az ember csak párkapcsolaton belül tudja elképzelni a felnőtt életét, ahol az a benyomása van, hogy a másikkal mellette most ő valaki, most már tud egy életet élni, túlélni, biztonságban lenni, létezni.
Így a kapcsolat fenntartása érdekében mindenbe beleegyezik, amit a partnere akar, abban a reményben, hogy így ez a kapcsolat tartós lesz.

Ennek a személynek általában nincsenek személyes határai, vagy ha vannak, akkor a „béke” kedvéért folyamatosan maga sem tartja/tartatja be azokat.

A kapcsolatfüggőség egyértelműen elzárja a magabiztos, független, stabil emberré válás útját, megakadályozza, vagy legalábbis megzavarja a személy fejlődését, legmagasabb potenciáljának elérését, saját életének önálló, saját elképzelései szerinti megélését.

Egy kapcsolatfüggő létezik, van, de nem él.

Amikor az ember felismeri ezt a csapdát, és összeszedi a bátorságát, hogy az ilyen történetből való kilépés mellett döntsön, a legtöbbek számára a coaching felkapcsolhatja a fényt az alagút végén, és a szükséges segítség lehet ahhoz, hogy végig tudja járni az utat egy jobb, egészségesebb élet felé.

Ha magadra ismersz a fent leírtakban, kívánok neked erőt, hogy feleszmélj, találj némi segítséget, és a további életed történetét egy téged jobban kielégítő, szabad, (ön)szerető módon átírd.

A következő lépésem

/in , , , , , /by

Közel 6 évvel ezelőtt indítottam el egy Facebook oldalt azzal a szándékkal, hogy megosszam néhány gondolatomat, hogy segítsek gyógyulni, ellazulni, tanulni, előre lépni, vagy egyszerűen csak, hogy „hangosan kimondjak” néhány gondolatot, amit más nem tud, vagy nem mer.
Aztán valamivel több mint egy éve, mivel abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egyre több emberrel dolgozhattam együtt, ami által folyamatosan és stabilan fejlődtem coach-ként és emberként is; elindítottam ezt a weboldalt, hogy ugyanezt tegyem egy „még inkább én” környezetben, és ide helyeztem át a hangsúlyt.

Ma pedig készen állok a következő lépésre.

Bemutatom YouTube csatornámat: https://www.youtube.com/channel/UCxqlZbNISn405gY9nWY5vRg

A tervek szerint minden héten lesz felváltva egy videó vagy egy blogbejegyzés.
Minden második héten lesz valami új olvasnivaló itt, a köztes héten pedig egy új videó kerül fel a YouTube-ra.

Remélhetőleg továbbra is találsz pozitív bátorítást a tartalmaimban, és amikor eljutsz arra a pontra, felveszed velem a kapcsolatot, hogy dolgozzunk együtt.

Köszönöm a folyamatos támogatást, pozitív visszajelzéseket és biztatást!

Mint mindig, úgy gondolom ez mindannyiunkra igaz: a legjobb még előttünk van.