Bejegyzések

Nyerni, veszíteni vagy egyszerűen csak szeretni

/in , , /by

Bármilyen kapcsolatban, intim, családi, üzleti – bármelyikben – megtörténhet, hogy kisebb viharok keletkeznek.
Ez természetes. Ez az emberi természet. Ezek a hormonok. Ez a stressz. Ez az aggodalom. Ezek a „gombok”. Ezek a külső körülmények. Ez félreértés. Ez bármi.

Megesik, hogy az embereknek más a véleményük, érzelmi/anyagi érdeklődésük, hangulatuk, vagy bármi más, ami nem egyezik, nincs összhangban az adott pillanatban.
Az érintett felek megosztják álláspontjaikat, amiken keresztül nyilvánvalóvá válik, hogy ellentétes a véleményük.
És akkor most mi legyen?

Számos lehetőség van.

Lehet, hogy megállapodnak abba, hogy nem értenek egyet, és folytatják a napjukat.
Lehet beszélgetni kezdenek, mindketten elmagyarázzák álláspontjukat, és megpróbálják meggyőzni a másikat az ő nézetük igazáról.
Ez is különböző eredményekhez vezethet, például az egyik felismeri, hogy a másiknak igaza van, és így megváltoztatja a véleményét, vagy mindketten valamelyest megváltoztatják a véleményüket, és valahol középen egyetértésben találkoznak, vagy a megbeszélés után megegyeznek abban, hogy nem értenek egyet.

Megkérhetnek egy harmadik felet, hogy legyen moderátor a helyzetben, és segítsen nekik megérteni egymást.

Ezek mind életképes, jó megoldások.

Amikor valaki, miután elmondta az álláspontját, nem kész/akar/tud beszélgetni róla, az már nehezebb eset, a megértéshez, megegyezéshez, kölcsönösen elfogadható továbblépési irányhoz való eljutás nagyon nehézzé, ha nem lehetetlenné válik.
Ilyen esetben valamilyen pártatlan külső segítség a legjobb módja a továbblépésnek.

Ahogy mások a helyzetek, mások az emberek, mások az attitűdök, mások a stílusok, a fentieket különböző módon lehet végrehajtani.
Mindezek lehetnek csendes csevegések, viták, heves összepattanások, hangos véleménycserék, mindezek lehetnek különböző zajszinteken, történhetnek különböző mennyiségű gesztikulálással.

Végződhetnek mindkét fél részéről egy OK-val, egy kézfogással, egy mosollyal, egy öleléssel, …

De ennyi!

Semmiféle verbális erőszak, harc vagy háború nem visz előre semmilyen szinten produktív, segítőkész sem egészséges módon.
Ezek egyike sem jelent megoldást kedves, törődő, intelligens emberek számára.

Ezek mindkét félt bántani fogják, fájdalmas utóhatásokat okoznak, megnehezítik a továbblépést, sokkal hosszabbá – ha egyáltalán még lehetséges – téve a megbékélés folyamatát.
Bármilyen nézeteltérése is van valakinek bármilyen szinten, bármilyen kapcsolatban, az agresszió, a szándékos bántás, a háború nem opció, nem megoldás.

Mindannyian emberek vagyunk, mindannyiunknak vannak jobb és nem túl jó napjai, mindannyian belegabalyodhatunk a saját nyűgünkbe, és ez normális.
Ugyanakkor mindannyian képesek vagyunk a kedves, nagylelkű, megértő és megengedő kommunikációra, és mindannyian folyamatosan fejleszthetjük magunkat ebben (is).

Annak drukkolok, hogy mindannyian megtaláljuk, megtanuljuk a békés, emberi, konstruktív megoldási módokat mindazon kicsi, közepes, nagy vagy gigantikus méretű problémákra, amelyekkel életünk során találkozhatunk.

Mindannyian szeretetre vágyunk, mindannyian megérdemeljük a szeretetet, mindannyian békében, harmóniában és szeretetben akarunk élni, ezért hagyjuk, hogy a szeretet vezessen.
Döntsd el, mit szeretnél magadnak az életben, és ne feledd, semmiféle harc nem hoz szeretetet.

Érzelmek áramlása

/in , , , , , /by

Értenünk kell a minket körülvevő világot, legyen az munka, üzleti vagy magánélet.
Ha nem értjük, akkor frusztráltak, ingerültek leszünk, értetlenkedünk, és igyekszünk a lehető leghamarabb értésre szert tenni.
A legjobb esetben kérdezünk, kérünk. Értelmezést, más magyarázatot, valami olyasmit, amihez jobban tudunk viszonyulni.
Amikor nem kérdezünk, akkor magunk végezzük el a munkát. Valami fajta kutatást végzünk, mondjuk utána olvasunk a dolognak, vagy megpróbálunk választ/értelmet találni magunkban.

A modern művészet azonban egészen más.
Lehet, de nem muszáj megértenünk a művészt.
Tapasztalataim szerint megengedett, és még bátorított is, hogy a magunk módján értelmezzük a művet.
Egy festményt, egy szobrot, egy zeneművet vagy egy balettet.

Múlt héten lehetőségem volt megnézni egy modern balettelőadást egy tekintélyes európai operaházban.
Őszintén szólva, fogalmam sem volt (most már tudom, utána olvastam), hogy mit akart kifejezni a koreográfus.
Csak annyit tudtam, hogy érzelmek tömkelege futott végig bennem az előadás nézése közben, és azóta is!

A harminc-valahány táncos a színpadon egyszerűen elképesztő volt.
Egyes jeleneteknél közel voltam ahhoz, hogy teljesen meggyőzöttnek érezzem magam, hogy a táncosok nem is emberek, hanem valamiféle földönkívüliek, mivel a mozdulataik mágikusan rendkívüliek voltak.
Elképzelhetetlen, hogy egy „normális” ember azt gondolná, hogy ez fizikailag lehetséges.

Egész este folyamatosan jöttek az érzelmek. Egyik a másik után, a következő ellentétes az előzővel, és én nem bántam, nem akartam megakadályozni, hogy jöjjenek, és nem is harcoltam semelyik ellen sem.

És a legjobb része, szerintem, pontosan ez.
Megengedett bármilyen és minden érzés, az embernek lehet saját „értelmezése” a műalkotásról, és ahhoz senkinek semmi köze nincs.
Dönthetsz úgy, hogy megosztod azt valakivel, de semmilyen kötelezettséged nincs ez ügyben, és nem kell „megvédened” az értelmezésedet, ha esetleg bárkinek a tiedtől eltérő gondolatai lennének.

Amikor modern művészetről van szó, akkor ami számít, az az általa neked szerzett élmény.
Legyen akár inspiráló, szórakoztató, szemet felnyitó, vagy akár bizonyos szempontból felzaklató, mindenképpen gazdagít téged, és nem kell szabályokat betartanod, elvárásokhoz illeszkedned, csak befogadnod a magad módján.

Ugyanúgy, ahogy az életben, a párkapcsolatokban.
Az érzelmeid a tieid, hogy megéld őket, érvényesek, és senkinek sem tartozol magyarázattal, hogy miért és hogyan érzed azt, amit érzel.
A te megélésed, a te műsorod, a te művészeted, a te életed.

Illúzió – eszköz vagy puszta hazugság

/in , , , /by

Ezt most láttam egy közösségi oldalon:
„Mitől lesz kívánatos, a kívánatos?
Attól, hogy a nő pénzt, időt és fáradságot nem kímélve, sőt sokszor még fájdalmat is elviselve igyekszik a lehető legcsábítóbb módon bemutatni előnyeit, és minimalizálni a hátrányait.
Minden nőnek vannak hátrányai, de a férfinak nem kell tudnia róla. A nők tudják, hogyan kell elterelni a figyelmet a hátrányaikról.
Mivel a férfiakat soha nem érdekli az igazság, nem ez hozza őket lázba, hanem az illúzió, amit látnak.
Az azonban a nőn múlik, milyen látvány tárul a férfiak elé. Az okos nő illúziót kelt.”

NEEEM, ez annyira kibaszott rossz, annyira sok szinten!

Először is, a kívánatos nem olyan, mint a matematika, ahol a 2+2 mindig 4.
Hogy mit tart valaki kívánatosnak, az egy személyes preferencia, ami azt jelenti, hogy ez mindannyiunk számára egyedi.

És miért csak a nőkről beszél?
Nagy hiba azt hinni, hogy a férfiak nem akarnak kívánatosak lenni! De, akarnak.

Természetesen mindannyian szeretnénk a legjobb formánkat mutatni egy első randevún vagy egy különleges alkalomkor, de egy kapcsolat építéséhez, működéséhez és fenntartásához az őszinteség elengedhetetlen.
Az őszinteség pedig azt jelenti, hogy mi, nők és férfiak egyaránt, felvállaljuk a hátrányainkat is.

Arról nem is beszélve, hogy egy „illúziót” – amit én inkább hazugságnak nevezek – lehetetlen folyamatosan, a hét minden napján, 24 órában fenntartani.
Illetve hol lenne a személy ebben az illúzióban? A személy hiteles, valódi, nyers igazságára gondolok.
Mondom: sehol! Rejtett lenne, vagy még rosszabb, még csak fel sem lenne fedezve, nem lenne elismerve. Ez csak amolyan torzszülemény lenne.

Ráadásul ez sértő a férfiakra nézve.
„Soha nem érdekli az igazság”?!? Hogy lehet így általánosítani a férfiakat?
Úgy értem, persze, ha az ember csak egy egyéjszakás kalandra, némi szexuális kielégülésre vágyik, akkor igen, elhiszem, nem kell a teljes igazság, csak egymás legjobbja, ami ünnepi tűzijátékká teszi azt az éjszakát.
De ugye ebben az esetben ez vonatkozna a nőkre ÉS a férfiakra egyaránt!

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a férfiak nem egyszerű, buta, agyatlan faszok.
Sajnállak, ha ez az egyetlen típus, akivel valaha (családban, iskolában, munkában, kapcsolatokban stb.) tapasztalatod volt.
A férfiaknak van agyuk, és használják is, így a kezdeti éhség után átlátnának egy ilyen „illúzión”.
Amikor csak szexet akarnak, valószínűleg nem bánják, de ha kapcsolatot keresnek, akkor az is valószínű, hogy kiszállnának és máshol keresnének tovább.
Természetesen, itt érett férfiakról beszélek, nem éhes fiúkról.

Végső pontosításként pedig álljon itt az illúzió szó hivatalos meghatározása:
– egy érzékszervi tapasztalat helytelen vagy félreértelmezett észlelésének esete
– megtévesztő megjelenés vagy benyomás
– hamis elképzelés vagy hiedelem

Szóval kérlek, ne dőlj be ilyen sekélyes „életbölcseleteknek”!
Ez hamis, leegyszerűsítő és bántó.
Használd az eszed, támaszkodj a bölcsességedre és légy önmagad! Teljesen!

A segítségkérésről

/in , , , , /by

Amikor kicsik vagyunk, automatikusan elfogadjuk a szülők, nagyszülők, testvérek segítségét.
Természetesen, hiszen egyetlen csecsemő sem élne túl anélkül, hogy táplálékot, fedelet a feje fölé és védelmet kapna.
Arról nem beszélve, hogy senki sem tanulna semmit az élet csínyjáról-bínjáról, ha a felnőttek nem mutatnák meg, nem tanítanák, nem mondanák el nekik.
Ez mind természetes.

Amikor egy kicsit nagyobbak leszünk, de még mindig a gyerekkorban, átesünk egy olyan szakaszon, amikor nem akarunk segítséget kérni, meg akarjuk mutatni, hogy ezt vagy azt teljesen egyedül is meg tudjuk csinálni.
Büszkén mutatjuk meg, hogy meg tudjuk kötni a cipőfűzőnket, hogy tudunk rajzolni, vagy hogy fel tudunk öltözni.

Ez a szakasz általában párhuzamosan zajlik azzal, hogy még mindig elfogadunk, sőt, kifejezetten kérünk segítséget más dolgokban, amiket még nem tanultunk meg, vagy bizonytalanok vagyunk velük kapcsolatban.

Aztán iskolások leszünk, és ott beindul egy negatív spirál … „ne kérj segítséget, meg tudod csinálni egyedül”, „csináld egyedül”, „ez nem csapatprojekt”, „ne segíts neki, meg kell tanulnia”.
Mindezt azzal a „jó” szándékkal, hogy önálló emberré válj, ne hagyatkozz segítségre, ne zavarj másokat.

Munkakörnyezetbe kerülve ez úgy folytatódik, hogy kigúnyolnak (hogy lehetsz ebben a pozícióban, ha ezt sem tudod), nem kapsz előléptetést (nem vagy elég független), elutasítanak (nem az én dolgom, hogy segítsek neked), amikor segítséget kérsz.

Sajnos sok emberben ez a kondicionálás odáig fajul, hogy félnek segítséget kérni, szégyellik magukat, amikor úgy érzik, hogy jól jönne nekik egy kis segítséget.
Ez az ember életének minden területére hatással lesz, hiszen az agy nem választja el, hogy a munkában nem szabad segítséget kérni, de párkapcsolati helyzetekben lehet.
És így jön létre egy újabb fekete lyuk, amiben az ember beleeshet, és olyan mélyre zuhanhat, hogy évekre, évtizedekre tönkre teheti az életét.

Ahhoz, hogy egészséges, kiegyensúlyozott, boldog életet élhessünk, azzal kell kezdenünk, hogy el kell felejtenünk mindazokat a kondicionálásokat, amelyeket gyerekkorunkban és fiatal felnőttkorunkban kaptunk.

Segítséget kérni, ha bármilyen okból szükségét érzed, az teljesen rendben van, megengedett, a legjobb, amit tehetsz.

Értelmesen segíteni valakinek, amikor annak szüksége van rá, az egy csodálatos érzés.

A segítséget nem szabad senkire ráeröltetni, mivel a segítség csak akkor működik igazán, ha kérik, és őszinte, önzetlen hozzáállással adják.

Ne higgy el mást, a segítség elérhető, a segítség körülötted van.
Gyűjtsd össze a bátorságodat, és kérd!
Add meg magadnak az esélyt a fellélegzésre, a stressz elengedésére, hogy egy külső nézőpontot kaphass, ahonnan tisztán láthatod a helyzetedet és megoldást találhatsz, és így tovább léphess egy jobb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb „én” és élet felé.

Vélemény – néhány mítosz tisztázása

/in , , , /by

Többnyire mindenki nagylelkű a vélemény adásban, megosztásban, mondásban, sőt a másokra való ráerőszakolásában is, függetlenül attól, hogy kérték-e vagy sem.
Gyakran, egyesek saját fontosságukról való teljes meggyőződésük okán teszik mindezt.

A vélemény, definíció szerint, egy olyan ítélet, nézőpont vagy kijelentés, amely nem perdöntő.
Egy valamiről kialakított nézet vagy ítélet, amely nem feltétlenül tényeken vagy ismereteken alapul.

És ezt mindig észben kell tartanod, ha bármiről egy véleményt kapsz, hogy az nem az egyetemes, megkérdőjelezhetetlen igazság.
Ami azt jelenti, hogy nincs okod elkeseredni, ha olyat hallasz, amivel nem tudsz azonosulni, amit nem érzel számodra megfelelőnek.

Jogod van és megengedett, hogy saját véleményed legyen, hogy az a másik véleményétől eltérő, vagy akár ellentétes legyen, sőt, hogy akár egyáltalán ne legyen véleményed.
Jogod van és megengedett, hogy egy véleményt elfogadj, hogy egy vélemény szerint cselekedj, vagy hogy ne érts vele egyet, sőt akár teljesen figyelmen kívül is hagyhatod.
A paletta 360°-os, és rajtad múlik, mit teszel, hogyan kezelsz egy véleményt.

Amit viszont nem tehetsz meg saját magad, önbecsülésed, önbizalmad érdekében, hogy hagyd, hogy bárki „uralkodjon” feletted a véleményével.
Miért?
Mert ha hagyod, hogy ez megtörténjen, akkor alapvetően megengeded, hogy valaki más „vezesse” az életedet.
Az pedig távolról sem egészséges, távol áll a konstruktívtól, távol a boldogtól és nem is fenntartható.

Valamint az összes fent említett okok miatt, ha bármiről megosztod a véleményedet bárkivel, csak tegyél róla, hogy pozitív, segítő szándékkal fogalmazd azt meg; hogy amikor kimondod, nem várod, hogy azt elfogadják, és készen állsz egy esetleges ellenvéleményre.

Ha a véleménycsere így történik, akkor jó úton haladsz az értelmes, tartalmas beszélgetések felé.

Az én véleményem szerint! 🙂

A zöld szemű szörnyeteg

/in , , , /by

A pszichológusok azt mondják, hogy ez egy természetes és negatívnak megélt érzés.
Meghatároztak kategóriákat: normális és abnormális.
E két kategóriában hat típust különböztetnek meg: racionális, családi, kóros, szexuális, romantikus, hatalmi.
Azt mondják, normális ezt érezni egy közeli kapcsolatban.

Féltékenység.

Mitől is normális?
Attól, hogy sokan érzik? Attól, hogy sok duma, pletyka tárgya? Attól, hogy már sokan megtapasztalták így vagy úgy?

Az én véleményem szerint ez nem normális.

Ez egy érzés bármi építő/jó eredmény nélkül.
Nem segít, nem viszi előre a dolgokat a pozitív irányba.
Nem teszi mélyebbé, sem elkötelezettebbé a kapcsolatokat.

Amit viszont tesz, az az, hogy fájdalmat okoz annak, aki érzi.
Amikor pedig lehetetlenné válik elrejteni, és ennek okán kritizálás, hibakeresés, hibáztatás, túlzott védelmezés, gyanakvás, indulatosság, szóbeli vagy akár fizikai bántalmazás történik, akkor aki felé irányul is szenved tőle.

Véleményem szerint a féltékenység az önértékelési problémák, a bizonytalanság, az instabilitás, az önszeretet hiánya, a bizalom hiánya, az önismeret hiánya, az önelfogadás hiányának következménye.

Mivel ezek egyike sem szolgálja senki lehető legjobb életét, ezekre nem lehet úgy tekinteni, hogy „elfogadandó”, hogy „van, ami van”, főleg, hogy mindegyiket át lehet fordítani.

Az ember megtanulhatja, felismerheti önnön értékét, biztossá és stabillá válhat, elkezdhet dolgozni és eljutni az önszeretethez, megtanulhat bízni, eljuthat önmaga megismeréséhez és elfogadásához.

A féltékenység nem „életfogytiglani büntetés”, ha valaki készen áll a munka elvégzésére.
Ha valaki szeretetteljes, gondoskodó, kiegyensúlyozott kapcsolatra vágyik, akkor a legjobb, amit tehet, ha azonnal elkezdi ezt a munkát.

Főleg, hogy senkitől sem várható el, hogy vég nélkül elszenvedje a káros hatásait, így nem meglepő, ha valaki úgy dönt, hogy otthagy egy féltékeny partnert.

Tévhitek egy szóról

/in /by

A születés pillanatától kezdődik az ember kondicionálása.
Ez azt jelenti, hogy a fiatal felnőttbe, akivé válsz, minden bele van vésve, legyen az jó, rossz, a személyére illő vagy sem.

Egy dolog a sok közül, amit nem tanítanak vagy „reklámoznak”, az az, hogy csak mert anyád, apád, családod valamilyen, az nem jelenti azt, hogy te pontosan vagy egyáltalán olyan vagy, mint ők.
Csak azért, mert ők egyféleképpen látják a világot, értelmezik az eseményeket, állnak hozzá történésekhez, még nem jelenti azt, hogy azokat neked vakon követned kell.

Igen, miközben felnövünk, mindannyiunkra hatással van a családunk, az iskoláink, a közvetlen környezetünk.
Igen, többnyire arra tanítanak minket, hogy kövessük a példát.
Igen, a felnőttek, jó esetben, a legjobb tudásuk és értelmezésük szerint tanítják, mutatják meg a világot a gyerekeknek.
Igen, vannak „társadalmi normák”, amelyek a világ többségét befolyásolják.
Igen, a lányoknak általában azt tanítják, hogy ne mondjanak nemet, mert az nem udvarias, mert az kellemetlenül érintheti a férfiakat, az idősebbeket, a feljebbvalókat.
Igen, a fiúknak általában azt mondják, hogy ne mondjanak nemet, mert az kellemetlenséget okozhat az idősebbeknek, a feljebbvalóknak, ugyanakkor arra is tanítják őket, hogy ne fogadjanak el nemet válaszként, ha „valakivé” válni akarnak.

Ez a rendszer elavult, rohadt és túl sok embernek okoz fájdalmat.

A ’nem’ az egy érvényes, törvényes, szükséges szó mindenki szókincsében.

Meg kell tanulnod, hogyan és mikor kell használnod, valamint, hogy el kell fogadnod, amikor hallod.

Amint „kikerülsz a nagyvilágba”, bárhol is legyen az a késő tinédzser korodtól kezdve – szakmát tanulva, egyetemre járva, vagy már dolgozva –, mindenféle emberrel fogsz találkozni, akik sok különbözőféle háttérrel és kondicionálással léteznek.
Ez az az idő, amikortól többet láthatsz, tapasztalhatsz és érthetsz meg az életből, mint amit a zártabb „otthoni” közösségedben tapasztaltál.
Ez az az idő, amikortól kezdve ráébredhetsz, hogy vannak más lehetőségek is, amelyek jobban tetszenek és megfelelőbbek a számodra.
Ez az az idő, amikortól kezdve rá kell jönnöd, hogy ahhoz, hogy éld a saját életedet, csináld a neked tetsző dolgokat, hogy kövesd az álmaidat, néha nemet kell mondanod.

Ja, és mellékesen megjegyzem, még ha idősebb is vagy, akármilyen idős is, soha nem késő megtanulni nemet mondani és egy nemet elfogadni!

Sokak számára ez egy életet megváltoztató jelenség.

Amikor ráébredsz, arra, hogy mondhatsz nemet arra, hogy a szüleid nyomdokaiba lépj, mert te más irányban haladva látod az életedet.
Amikor megérted, lehet nemet mondani a főnököknek, a feljebbvalóknak.
Amikor megérted, kötelező nemet mondanod, amikor úgy érzed és a nemet el kell fogadnod bármilyen szexuális helyzetben.
Amikor megérted, jogod van nemet mondani mindenkinek, minden körülmények között, amikor úgy érzed, hogy ez a számodra megfelelő válasz.

Bármi, amit tanultál, az törölhető.
Bármi, amit tanítottak neked, azt felülvizsgálhatod, jogod van magtartani, vagy dönthetsz úgy, hogy elfelejted, mert nem egyezik veled, az értékrendeddel, a világnézeteddel.

Az élet egy örökké változó, fejlődő folyam.
Ahogy te is.

Megvan a lehetőséged, a képességed és az eszközeid, hogy folyamatosan fejlődj, hogy egyre jobb legyél, és egyre inkább önmagaddá válj.

És az egyik ilyen eszköz a „nem” szó.
Használd, amikor szükségesnek érzed.
Használd bölcsen.

Nem tudás – tévedés – bűn

/in , , /by

Az ember gyakran beleesik a feltételezés csapdájába.
Feltételezzük, hogy ugyanazt értjük egy bizonyos kifejezés alatt.
Feltételezzük, hogy ugyanazok az elképzeléseink, korlátaink, határaink, etikai normáink vannak.

Ne bántsd magad, sem a partnered, sem a kapcsolataidat.
Ne feltételezz!
Alig néhányan gondolatolvasók, ezért ne várd el a partneredtől, hogy tudja, mit gondolsz.
Ez a szokás félreértésekbe, vitákba, veszekedésekbe, szívfájdalmakba sodorhat, és legyünk őszinték, a legtöbb egyszerűen kikerülhető lenne, ha szokásoddá válna a beszélgetés, kérdezés, megbeszélés, kommunikálás a feltételezés helyett.

Ahogy a bűnöknél is.
Melyek azok a dolgok, amelyek nem elfogadhatóak a számodra?
Mikor válik egy ismételt tévedés bűnné?
Mit tartasz bűnnek?
Meddig vagy hajlandó kitolni a határaidat?

Igen, ismét ott tartunk, hogy mindenekelőtt önmagadat kell ismerned ahhoz, hogy ezeket meg tudd osztani a (jövendőbeli) pároddal.

Számodra elfogadható, ha valaki késik? Mekkora késés az elfogadható? Milyen gyakran? Milyen körülmények között?
Mit teszel? Elfogadod? Balhézol? Szakítasz miatta?

Anyum megoldása az volt, hogy miután rájött, hogy mindig, kivétel nélkül, 15 percet késett az embere, onnan kezdve 15 perccel korábbi időpontot mondott neki, mint ahogy találkozni akart vele, vagy mint amikor valahova érkezniük kellett, így lényegében elérte, hogy az ember pontos legyen … és működött.
Számára ez nem volt ok a balhéra. Rájött, hogy valami furcsán elvarázsolt van a partnere „rendszerében”, és talált egy megoldást, amely mindkettőjük számára bevált.
Soha többé nem volt ez probléma.

Persze ez egy kisebb fajsúlyú példa.
Vannak komolyabbak, amelyeket figyelembe kell venni.

Mint például a hazugságok.
Együtt tudsz élni a hazugságokkal?
Elfogadod a kegyes hazugságokat?
Mindketten egyformán értelmezitek, hogy mi a kegyes hazugság?
A titkokat hazugságnak tekinted?

Mit szólsz a megcsaláshoz?
Egy másik nőre/férfira nézni/mosolyogni az már megcsalás?
Egy szexi beszélgetés annak számít?
Vagy mindent elfogadsz, amíg fizikai kontaktra nem kerül sor?
Vagy mindent elnézel, míg nincsenek benne érzelmek?

Hol vannak a határaid?
Melyek azok a vonalak, amelyeken belül mindezt tartani kell?

Nem, ez nem nyilvánvaló.
Nem, ez nem magától értetődő.
Nem, ezek nem mindenkinél ugyanazok.
Az embereknek az értelmezése, korlátaik, kereteik, amelyek között biztonságban és kényelmesen érzik magukat, különbözőek.

Két (vagy akárhány) ember akkor működik együtt jól, ha mindketten (mindannyian) értik, hogy nincs mód arra, hogy minden lehetséges forgatókönyvet megvitassanak egy kapcsolat kialakulása előtt.
Amikor mindketten hajlandóak folyamatosan megosztani az igenjeiket és nemeiket.
Amikor mindkettő mozgásteret enged a lehetséges hibáknak.
Amikor mindketten hajlandóak és készek meghallani a másikat, és folyamatában korrigálni a dolgokat.
Amikor mindkettőnek megvannak a határai, és tiszteletben tartják a másikéit.

Tehát ismét az önismeretre és a folyamatos őszinte kommunikációra van szükség, hiszen a kapcsolat minden aspektusáról beszélni kell, meg kell vitatni, meg kell állapodni róluk, ha jól működő, kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatot akarsz.

A szakítás csínja-bínja

/in , , /by

A múlt heti YouTube-videómban a szakításokról beszéltem, arról, hogy hogyan lehet azt „jól” csinálni.
Ami egy (fontos) része az egész folyamatnak.
Természetesen, mint mindenben, ebben a témában is több van.

Mint például az, hogy vannak olyan emberek, akik mindig közvetlenül azelőtt szakítanak, hogy a kapcsolat a következő szintre kerülne, hogy komoly, hosszú távú elkötelezettséggé válna.
Általában ezek az emberek az egyszerű, laza, könnyű kapcsolatokat részesítik előnyben, nem állnak készen az elköteleződésre, vagy valamilyen okból félnek attól.

Természetesen semmi rossz nincs egyik preferenciával sem.
Viszont érdemes az ismerkedési folyamat korai szakaszában tisztázni ki, milyen szándékkal van.

Ha valaki tart az elköteleződéstől, és ezt az ember maga is felismeri, akkor tud rajta dolgozni, akkor a szakszerű segítség (coach, pszichológus) lehet a támogatás a gyorsabb gyógyulási folyamatban.

Amikor két olyan ember találkozik, akik mindketten a könnyű, szórakoztató, laza kapcsolatot kedvelik, akkor minden tökéletes, zöld a lámpa a folytatáshoz.

De amikor az egyik egy komolyabb, elkötelezettebb, egy „építsünk együtt egy életet” fajtára vágyik, a másik pedig nem, akkor a legjobb, ha nem is mennek tovább együtt ezen az úton.
Ne kezdj bele egy kapcsolatba úgy, hogy „nem számít, mit gondol, majd én megváltoztatom”.
NEM.
Nem fogod.
Vagy néha sikerül, a felszínen, de a partner szenvedni fog.

Minden tartós változás belülről kezdődik. Nem külső erő hatására.

Ez azt jelenti, hogy ha valaki eljut a felismerésig, hogy változtatni akar, akkor kezdeményezni fogja azt.
Ha külső erőről van szó, akkor a lehetőségek az erős ellenállás, vagy a nem szívből jövő „megpróbálom”, ami nem vezet sehova, vagy az, hogy végül beadja a derekát, de ez nem lesz tartós (talán csak a szakításig fog tartani).

Egy másik őrült tendencia, amit meg kell említenem, az az, amikor a szakítás után mindenféle ocsmány dolgot mondanak az exről.
Igen, tudom, néha nagyon csúnya dolgok történnek, de akkor is!
Gondolj bele, te voltál az, aki x mennyiségű időt töltött azzal a személlyel, te döntöttél úgy, hogy párkapcsolatba kerülsz azzal a személlyel, te voltál az, aki párkapcsolatban éltél azzal a személlyel.

Persze, idővel rájöttél, hogy az illető nem 100%-ban őszinte, nem teljesen az, akinek mondta magát, vagy éppen ellenkezőleg, te nem hitted el, hogy tényleg olyan, mint amilyennek mondta magát.
Ennek ellenére se ess abba a hibába, hogy sárral dobálod az exed … attól te is sáros lesz!

Szakítás után ki akarod őrjöngeni magad a legjobb barátodnak. Rendben. Csináld.
Bármit is kell tenned (berúgni, sírni, zabálni, kikiabálni magadból, … ), tedd meg, de privátban!
Soha ne hozd magad abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az emberek azt kérdezzék tőled, hogy „ha az illető valóban ilyen, akkor miért voltál egyáltalán vele?”

Igaz, néha csalódhatunk, félreismerhetünk valakit, előfordulhat, hogy csak a kapcsolat egy későbbi szakaszában szembesülünk bizonyos jellemzőkkel, mindez megtörténhet.
A fő különbség az, hogy hogyan kezeljük mindezt.
A gyűlölködés nem fog segíteni rajtad, de ha tanulsz a történtekből, az hasznodra válik.

Tehát a szakítás nem csak a tényleges szakításról szól, amit jobban is csinálhatunk, hanem arról is, hogy ideje korán felismerjük, mi vezethet a szakításhoz, és hogy jobban kezeljük azt az aktuális dolgot.
Ezentúl jobbá lehetünk abban, hogy hogyan kezeljük egy szakítás következményeit, utóhatásait.

A szakítások elkerülhetetlenek, de csak rajtunk múlik, hogy továbbra is csak másokra mutogatunk a velünk történtek miatt, vagy tanulási lehetőségnek tekintjük, és megpróbálunk mindent megtenni, hogy jobbak legyünk és jobban tegyünk onnantól kezdve a magunk érdekében.

Egy gyakran rejtőző „szellem”

/in , , , /by

Hallottad már a „traumareakció” kifejezést?
Leginkább néhány szörnyű eseményre, például balesetre, nemi erőszakra vagy természeti katasztrófára adott érzelmi válaszadásra használják.

Egy látszólag könnyedebb szinten, beleegyezni a dolgokba csak hogy megmaradjon a béke, valójában az is egy traumareakció, ami egy a kapcsolatfüggő ember életének részévé válik.

Leginkább a gyerekkorból ered, amikor a szülők, családtagok, hogy bármilyen okból kifolyólag ne balhézzanak a gyerekkel, ő megtanulja, hogy a legegyszerűbb kiút a beleegyezés – bár ő azt a dolgot nem úgy érzi, nem úgy gondolja – bármibe, amit mond a felnőtt, hogy így béke legyen.

Ráadásul, ha egy személy kapcsolatfüggő, az gyakran válasz a többnyire fel nem ismert traumára, amikor ismétlődően mondják neki, és így kondicionálják, hogy „senki vagy”, „soha nem fogsz megbirkózni egyedül. ‘, ‘soha nem fogsz tudni életet teremteni magadnak’, ‘nem tudsz megállni a saját lábadon’, ‘életképtelen vagy’ és így tovább.

Ennek eredményeképpen ez az ember csak párkapcsolaton belül tudja elképzelni a felnőtt életét, ahol az a benyomása van, hogy a másikkal mellette most ő valaki, most már tud egy életet élni, túlélni, biztonságban lenni, létezni.
Így a kapcsolat fenntartása érdekében mindenbe beleegyezik, amit a partnere akar, abban a reményben, hogy így ez a kapcsolat tartós lesz.

Ennek a személynek általában nincsenek személyes határai, vagy ha vannak, akkor a „béke” kedvéért folyamatosan maga sem tartja/tartatja be azokat.

A kapcsolatfüggőség egyértelműen elzárja a magabiztos, független, stabil emberré válás útját, megakadályozza, vagy legalábbis megzavarja a személy fejlődését, legmagasabb potenciáljának elérését, saját életének önálló, saját elképzelései szerinti megélését.

Egy kapcsolatfüggő létezik, van, de nem él.

Amikor az ember felismeri ezt a csapdát, és összeszedi a bátorságát, hogy az ilyen történetből való kilépés mellett döntsön, a legtöbbek számára a coaching felkapcsolhatja a fényt az alagút végén, és a szükséges segítség lehet ahhoz, hogy végig tudja járni az utat egy jobb, egészségesebb élet felé.

Ha magadra ismersz a fent leírtakban, kívánok neked erőt, hogy feleszmélj, találj némi segítséget, és a további életed történetét egy téged jobban kielégítő, szabad, (ön)szerető módon átírd.