Bejegyzések

Az internet népe

/in , , , /by

„Kapott hideget-meleget az internet népétől” – volt egy mondat egy cikkben, amit tegnap olvastam.

Megdöbbentő számomra, hogy ezzel a megfogalmazással hogyan válik ez egy tőlünk független entitássá.
Márpedig, hacsak nem kerülte el a figyelmemet az információ, hogy él a Földön egy másik faj is, az „internet népe”, és ők mások, mint mi, emberek, akkor az a helyzet, hogy „az internet népe” mi vagyunk!
Mindannyian, akik posztolunk, kérdezünk, megjegyzéseket teszünk, értékelünk, veszünk, eladunk, használjuk az internetet.
Ez pedig azt jelenti, hogy minden szép és minden gusztustalan is tőlünk származik.

Minden OK, amíg a tartalom kedves, szórakoztató és/vagy támogató.
De!
A probléma már itt el is kezdődik.

Mivel az emberek különbözőek, mások a morális alapok (vagy néhánynak egyáltalán nincs is), más-más kulturális háttérből származnak, máshogyan értelmezik a világot, így már a szórakoztatónak és támogatónak is rengeteg különböző értelmezése van.

Például a csínyek (prank) nagyon mennek manapság.
Különböző videók ezrei vannak fent a neten, és némelyik trend lett, vagyis valaki csinált egyet, lefilmezte, felrakta az internetre, mások pedig elkezdték másolni és bemutatni a saját verziójukat.
Mindez azt jelenti, hogy sokan vannak, akik ezt szeretik, szeretik nézni, szeretnek részt venni benne, akik szórakoztatónak tartják.

Másrészt vannak sokan, akik nem szeretik ezt a „műfajt”.
A logikus és egyszerű megoldás az lenne, ha ezek az emberek nem néznék őket.

És persze sokan pontosan ezt is teszik.
Vannak azonban olyanok, akik ugyan nem szeretik ezeket, mégis megnézik őket, és szükségesnek érzik, hogy valami nem túl kedveset vagy akár egyenesen otromba dolgot kommenteljenek.

Ami a támogatást illeti, pont ugyanez vonatkozik rá.
Természetesen itt is vannak az őszintén támogató megjegyzések.

Sajnos egy másik kategória az, amikor a hozzászóló támogatásnak érzi, de valójában lekicsinyli, bántja az eredeti tartalom posztolóját.
Biztosan láttál már ilyet, mondjuk amikor valaki azt mondja, hogy fáj a feje, semmi sem segít rajta, és erre valaki úgy reagál, hogy ne aggódjon, el fog múlni, örüljön, hogy csak fejfájás és nem valami komoly.
Ez nem támogatás!

Az internet tele van olyan emberekkel, akiknek látszólag nincs jobb dolguk, mint mindig minden helyzetben kiírni a véleményüket.
Tudod, mikor mondjuk valaki a fogyását ünnepelné, és azok a rosszindulatú, megkeseredett lények azt írják, hogy „kit érdekel” vagy „igen, szép photoshop” vagy „nem is ugyanaz a személy”.
Vagy mondjuk valaki azt írja ki boldogan, hogy előléptették. Mire jön a megkeseredett, rosszindulatú lény, aki azt mondja, hogy „micsoda hencegés”, míg a másik, hogy „na igen, de nem vagy te túlkoros ehhez a pozícióhoz, nem kellett volna már évekkel ezelőtt elérned?”.
Vagy valaki azt mondja, hogy nehéz munka egy boldog párkapcsolatot fenntartani. Megkeseredett, rosszindulatú lény reagál: „örülj, hogy egyáltalán van kapcsolatod”, vagy „kit érdekel”, vagy „hát, ha nem tudod fenntartani, akkor talán nem is kéne, hogy kapcsolatod legyen”.
Vagy valaki mondjuk elkezdett kertészkedni, és fotókat tesz közzé a kertjében elért haladásáról. Igen, a rosszindulatú, megkeseredett lény gyorsan hozzászól, hogy „hát, ez nem igazán mutogatnivaló” vagy „igen, jó próbálkozás, de inkább ültess ezt meg azt amaz helyett, azt meg hagyd magasabbra nőni, a másikat pedig jobban meg kell metszeni” ‘, vagy ‘aha, ja, akár, de nézd csak az én fotóimat’.

Gondolom érted miről beszélek, igaz!?

Bármit is csinálsz, alkotsz, mutatsz meg az interneten, tudnod kell, hogy mindig lesznek azok a megkeseredett, rosszindulatú lények, akik megpróbálnak lehúzni, megalázni, értéktelennek beállítani, és néhányuk igazán gusztustalan fogja ezt tenni.
Mindegyiknek lesz tanácsa számodra, függetlenül attól, hogy kérted-e vagy sem.
És azok a tanácsok egymásnak ellentmondóak lesznek.

A megkeseredett, rosszindulatú lények olyan emberek, akikről fogalmad sincs, hogy kik ők.
Pontosan ugyanúgy, mint a társadalom esetében.
Az „internet népe” kifejezés és a „társadalom” szó egyaránt olyan emberek tömegére utal, akikről fogalmad sincs, kik ők, és nekik fogalmuk sincs, és nem is érdekli, hogy te ki vagy.
A megkeseredett, rosszindulatú lények egy része még arra sem hajlandó, hogy megmutassa magát, csak arctalan „szellem” az interneten.

Ezek a kommentelő, tanácsokat osztogató rosszindulatú, megkeseredett lények egyáltalán nem szabad, hogy érdekeljenek téged.
Olyan emberekről van szó, akiknek sekély az életük, nem sok teljesítményt tudnak felmutatni, szűklátókörűek, nincs bátorságuk önmagukat, a saját életüket rendezni, ezért csak támadnak és másokat hibáztatnak.
Ne figyelj rájuk.
Nincs szükséged az ő, illetve senki jóváhagyására, hogy önmagad legyél.

Ha meg akarod mutatni valamilyen eredményedet, bármi legyen is az, bármi, ami fontos számodra, csak tedd meg!

Az „internet népének” fogalma sincs, hogy te ki is vagy, hogy milyen háborúkat vívsz, hogy milyen életet élsz.
Semmilyen módon sincs joguk kritizálni téged.

Hogy megvédd magát ezektől a negatív hatásoktól, ha bármivel kapcsolatban kérdésed van, ne őket kérdezd, hanem keress egy szakembert, akiben megbízol, és kérdezd meg őt.

Légy önmagad, légy kedves és válogasd meg, hogy kire hallgatsz!

Ébredés vagy bukás

/in , , /by

Amikor az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága a nők saját testük feletti teljes kontrolja ellen dönt,
amikor Európában háború dúl,
amikor a tálibok ismét elfoglalták Afganisztánt,
amikor Magyarországon a kormány középkori igazgatási struktúrák visszaállítását tervezi,
amikor az egész világ épp csak próbál felépülni két évnyi súlyos fájdalomból, máris más, hasonló baromságokkal fenyegetik,
amikor a politikát és a vallásokat szándékosan használják fel az emberek megosztására, egymás ellen fordítására,
amikor a médiamunkások elfelejtették a hivatásukat, és szinte kizárólag csak a legjobban fizető „ügyfelet” szolgálják ki,
amikor több pénz és hatalom érdekében cégóriások gyilkolják a Földet,
amikor a betegeknek (gyerekek és felnőttek egyaránt) és a szegénységben élőknek pénzügyi segítséget kell kérniük a lakosságtól a túléléshez, mert a kormányok nem végzik jól a dolgukat,
amikor a kulturális események közfinanszírozásra szorulnak, mert különben nem valósulhatnának meg,
amikor …,

Ahogy én látom, a megválasztott vezetőkből többnyire csak baromság jön.
Gyors tempóban és kíméletlenül veszik el az emberek nehezen megkeresett pénzét különböző adókként, kitalálnak, beiktatnak és rákényszerítenek olyan szabályokat és törvényeket az emberekre, amikkel kapcsolatban „elfelejtenek” konzultálni az adott terület szakembereivel, és egyre gyakrabban és egyre többük viselkedik úgy, mintha minden kapcsolatot elveszítettek volna a valósággal.

Alapvetően nagyon úgy tűnik számomra, hogy a világ csak azért működik még, mert az emberek sokkal többet tesznek és sokkal többel járulnak hozzá, mint amit „normálisnak” lehetne nevezni.
Sokszor még az is felmerül bennem, hogy ugyan mit csinál egy kormány, mi a haszna az embereknek abból, hogy van, hogy fizetnek érte, hogy legyen.

Szóval, meggyőződésem, hogy ha valaki bármit is jó irányba akar változtatni, akkor az egyetlen út az egyénen keresztül lehetséges.
Amire gondolok, hogy ha valaki egy jobb, barátságosabb, élhetőbb világban akar élni, akkor önmagával kell kezdenie!
Nehéz munkának hangzik, de a valóságban nem kell annak lennie.
Bármilyen apró kedves, jó dolog, amit teszel, pozitív hullámot indít el, ami messzebbre gyűrűzhet, mint azt valaha is gondoltad volna.
Egy mosoly, egy kedves szó, igazán nyitott fülek, egy bók, egy segítő kéz, egy átgondolt apró kis ajándék – mind-mind képesek jobbá tenni egy ember napját.
És akkor az a személy esetleg folytatja a kedvesség terjesztését, mivel jobb lesz a hangulata, és esetleg tovább akarja azt adni, és így tovább, és így tovább.
Remélhetőleg, a nem túl távoli jövőben, egyszer eljutunk oda, hogy a kedves, gondoskodó, törődő emberek lesznek többségben és átveszik a világ irányítását.
Amikor az emberiség ráébred és megérti, hogy az úgynevezett kisemberek tömegeinek együtt sokkal nagyobb hatalma van, mint a piramis csúcsán lévő keveseknek, és végre megérti, hogy amikor mi itt lent elkezdünk együtt mozogni, akkor azok a nem annyira kedveltek ott a tetején el fognak bukni!

Bármilyen más lehetőség, mint például az, hogy nem leszünk kedvesebbek, nem vállalunk személyes felelősséget, nem ismerjük fel és nem kezdjük el használni az egység erejét az élet jobbá tételére, nem fékezzük meg a túláradó egot és kapzsiságot, az mind egy csúnya, fájdalmas, élhetetlen világhoz vezet, vagy legrosszabb esetben akár az általunk ismert világ végéhez.
Nézd meg a történelmet, minden (maja, görög, római, azték, inka stb.) civilizáció, függetlenül attól, hogy milyen nagy volt, végül elbukott!
Nem lenne itt az ideje tanulni végre valamit a múltból?!?
Minden ott van. A nagyság, a bukások, az okok, a következmények.

Szóval röviden, basszus ébresztő, emberek!

Lehet jobb, tehetünk jobbat és lehetünk jobbak.
Légy kedves, terjeszd a szeretetét és élvezd az életet!

A választás hatalma

/in , , , , /by

Az ember mindig választhat, hogy igazat mond vagy hazudik.
Bármit is mondasz egy adott helyzetben, annak következményei vannak.
Néha ezek csak téged érintenek, néha néhány, néha sok embert.
A felelősség azonban teljes mértékben a tiéd.

Amikor embereket veszítesz el, miközben őszinte vagy, és kimondod az igazadat, akkor ők nem a te embereid voltak.
Ha a hazugságaid okán alakul ki egy társaság körülötted, akkor ingoványos talajra építkezel, és biztosan eljön az idő, amikor minden ledől és a romok maguk alá temetnek.
Sem egy csinos arc, sem egy vaskos bankszámla, se szülők, se ügyvédek, se barátok, semmi és senki nem ment meg ettől.
Az igazság mindig megtalálja a módját, hogy a felszínre kerüljön.

Igen, mindez akkor jutott eszembe, amikor láttam egy közelmúltbeli bírósági ügy néhány részletét.

És akkor ezt a nyomvonalat követve …
Lehet, hogy ez egy népszerűtlen vélemény (nem érdekel), de belefáradtam és elegem van, hogy látok, hallok történeteket, helyzeteket, olyan emberekkel dolgozom, akik szenvedtek, szenvednek ilyen „társadalmi” baromságoktól.

Amiről beszélek: bizonyos tulajdonságokat férfiakhoz, másokat nőkhöz kapcsoltak, és azt állítják, hogy azokat a férfiak vagy a nők teszik.
A nemek közötti egyenlőségért, a szexuális visszaélések megállításáért vívott harcban valahogy a ló egyik oldaláról átesünk a másik oldalára.
Látszólag az embereknek komoly nehézségei vannak a ló hátán maradni, egyensúlyban.

Igen, vannak férfiak, akik azt hiszik, hogy a nők alárendeltek.
Igen, teljes seggfejekként viselkednek, lekezelik a nőket, leereszkedően el/megmagyarázzák az életet a nőknek, abban a hitben élnek, hogy egy nővel való szex az ő, és csakis az ő döntésük, hogy mikor és hogyan történik, akik azt hiszik, hogy a nőknek mindenhez az ő engedélyükre van szükségük, és így tovább.

De ebben a kiegyensúlyozatlan társadalomban ezt nem ismerik fel? vagy nem hiszik el?, hogy vannak nők, akik pontosan ugyanígy viszonyulnak a férfiakhoz, akik igazi mocskok, akik csak pénzautomataként gondolnak a férfiakra, akik játszmáznak a férfiakkal, akik a férfiakat használják fel saját életük előmozdítására, akik a szexet arra használják, hogy megszerezzék azt, amit akarnak, akik teljesen elveszítik a maradék eszüket is, ha egy férfi nem követi teljes mértékben a követeléseiket.

A valóság az, hogy nemtől függetlenül az ember vagy tisztességes, vagy nem.
Vagy jó ember, vagy nem.
Hisztérikus, öntelt, hataloméhes, kóros hazudozó, bántalmazó, kibírhatatlan, rossz energiát kibocsájtó, egyszerűen visszataszító lehet éppúgy férfi, mint nő.
Ez nem nemtől függ, ez személyiség.

Persze, lehet velem nem egyetérteni, tagadni a fentieket, mondhatod, hogy „igen, de több férfi ilyen, és több nő amolyan” vagy bármi.
Egyik sem változtat azon, amit én tapasztalok, látok és amivel a munkám során szembesülök.
Ez az én igazságom.

Mindannyiunk élete, és így a világ is sokkal jobb hely lenne, ha nemre, bőrszínre, vallásra, szexuális preferenciákra, anyagi helyzetre vagy bármi másra való tekintet nélkül egyenlő félként fogadnánk el egymást, és tiszta szándékokkal fordulnánk egymás felé.

Bárhol is tartasz az életedben, amíg van pulzusod, addig soha nem késő felismerni, hogy valamiben jobbá válhatsz.

Ennek az életnek nevezett tapasztalásnak a végén mindannyian porrá válunk.
Senki sem lesz megkímélve a végtől, ebben nem számít sem hatalom, sem hit, sem pénz.
Az egyetlen különbség az, hogy bizonyos esetekben csak felsóhajtunk és azt mondjuk, hogy „végre”, más esetekben pedig azt, hogy „micsoda veszteség”.

Tehát!
Igen vagy nem.
Hazudni vagy nem.
Seggfejség vagy nem.
Tisztesség vagy nem.
Elfogadás vagy nem.
Szeretni vagy nem.

…

Minden választás.

Az élet során mindig minden választás kérdése.
Minden választás.
Ez a te életed, ami azt jelenti ez a te döntésed.
Ragadd meg és élj ezzel az erővel.
Birtokold!

Partnerek és/vagy szülők

/in , , , , , /by

Néhány napja egy üzleti összejövetelen vettem részt.
Az eredeti cél kapcsolatépítés és egymás segítése volt.
Néhány bemutatkozás, ki kicsoda után a beszélgetés hamar elfordult az üzlettől, és a párkapcsolatok kerültek szóba, pontosabban az, hogy lehet-e életben tartani és jól működtetni egy párkapcsolatot amikor gyerekek születnek, vagy az eltávolodás, akár még a válás is, elkerülhetetlen.

Az egész témaváltás az egyik hölgy bemutatkozásával indult, amikor azt mondta, hogy éppen találja ki magát újra, mert 28 év házasság után 1 éve vált el, és most egyedül alapít egy kisvállalkozást.
A gyerekek felnőttek, magyarázta, kirepültek a fészekből, és a férjével rájöttek, hogy már nem sok maradt közöttük, azon kívül, hogy egy fedél alatt élnek akár két, kissé távolságtartó barát.
Emellett „haszontalannak” érezte magát, nem tudott mit kezdeni magával, hiszen házassága utolsó 25 évében az élete a család volt, a gyerekek nevelése.
Ezért tart most önmaga kitalálásánál.

Hmmm, a hírhedt „üres fészek” szindróma.

Sajnos sok szülő beleesik abba a „csapdába”, hogy gyermeke születésétől kezdve szinte kizárólag szülőként működik.

Természetes, hogy egy anya/apa szereti a csemetéjét, és mindent meg akar tenni a jólétéért, de amikor ez kizárólagossá válik, és a felnőttek közötti kapcsolatot nem ápolják, hanem minden a gyerek körül forog – csak azt eszik, amit a gyerek szeret; mindent a gyerekhez igazítanak; a családi programokat a gyerek érdeklődése diktálja; és így tovább – akkor nem csoda, ha ellaposodik a kapcsolat.

Ahelyett, hogy a gyermeket „beillesztették” a szülők életébe, szinte teljesen megváltoztatják azt, és mindenben a gyerekhez alkalmazkodnak.

Természetesen a gyermek életkorától függetlenül mindig gyermeke marad a szülőknek, de fontos megjegyezni, hogy az egészséges felállásban eljön az a pillanat, amikor a gyermek elkezdi élni a saját életét, elkezd „lehámozódni” a szülőkről, és a saját útjára lép.
Tehát a gyerek egy „átmeneti állapot” egy hosszú távú kapcsolatban, és maga a kapcsolat az állandó elem.

Amikor ezt nem ismerik fel, és a szülők kapcsolata háttérbe kerül, amikor a beszélgetéseik csak a gyerek(ek)ről szólnak, amikor gyakran fáradtak egymáshoz, amikor az intimitás és a szex távoli emlékké válik, amikor a „kettőnk ideje” megszűnik létezni, akkor a partnerség korrodálódni kezd.
Mert egy kapcsolat nem x év után egyszerre megromlik, hanem folyamatosan hanyatlik, ellaposodik és egy bizonyos ponton ráeszmélnek, hogy „megtört”.

Ahhoz, hogy elkerüljük az egykor szeretetteljes kapcsolat felolvadását, elengedhetetlen, hogy folyamatosan ápoljuk, újítsuk, dolgozzunk érte, hogy kiegyensúlyozott, boldog és tartós maradjon.

Arról nem is beszélve, hogy a gyerek is jobban fejlődik, boldogabbnak érzi magát, nyitottabbá válik a világra, kiegyensúlyozott, boldog szülők körében, így nem csak a mama-papa, hanem a gyerek számára is fontos, hogy a szülőknek legyen idejük magukra és egymásra.

Ennek nem kell rendkívül bonyolultnak lennie.
Hetente egyszer, legalább kéthetente egyszer, szánjatok időt, néhány órát, magatokra!
Egy csak kettesben töltött este egy vacsorával, mozival, színházzal, pár ital a barátokkal, vagy otthon maradva, amíg a gyerek(ek) a nagyszülőkkel vannak, és élvezitek a semmittevést, az ölelkezést, az intimitás valamilyen formáját, szeretkeztek, beszélgettek úgy, hogy teljes figyelmetekkel egymás felé fordultok, bármi, ami kettőtökről szól, ami által kapcsolódtok egymással csodákra képes a kapcsolatotok fenntartásában, megerősítésében, életben és boldogan tartásában.

Emellett elengedhetetlen, hogy egy kis időt magadra is szánj.
Mindenkinek találnia kell időt arra, hogy a testét és lelkét harmóniában tartsa.
A feltöltődés, az újrarendződés mindenkinek mást jelent, bármi lehet egy hosszú fürdőtől egy jó könyvig, egy magányos sétától, valamilyen sportig, hobbiig, bármi, ami azt szolgálja, hogy a legjobb formádba kerülj/tartsd magad, bármit is jelentsen ez neked.
Ne feledd, a legjobbat és a legtöbbet akkor tudod adni magadból, ha jól vagy, ha jól érzed magad a bőrödben, ha jól vagy lelkileg és fizikailag egyaránt.

És igen, hallom a „de idő” és „de ez” és „de az” kórust.

Minden idejétmúlt, ártalmas, egyenesen hülye „társadalmi” és „internet bölcs” hagyományokkal, szabályokkal vagy miegymásokkal szemben, az egészséges önzés kötelező és tanulható!

Az ember nem engedheti meg magának, hogy elhanyagolható, utolsó szemponttá váljon.
Ezzel magának árt, és ezen keresztül a családjának is.
Elég kontraproduktív, igaz!?!

Minden boldog, kiegyensúlyozott, egészséges kapcsolatban igaz, hogy annyi időt, törődést, szeretetet kapsz a másiktól, amennyit belefektetsz.
Szóval gondold ezt át, és módosítsd a prioritásaidat, ha úgy érzed, hogy meg kell tenned.
Soha nem késő, hogy jobban legyél, hogy jobban érezd magad, hogy jobban élj!

A jelenben élni

/in , , , , /by

Mi az, ami mindannyiunknak biztos?
A pillanat, amiben vagyunk.

Tudom!
Már milliószor hallottad; de elgondolkodtál már ezen?
És nem a spirituális, metafizikai módra gondolok, hanem a nagyon is valóságosra, nagyon emberire, nagyon földhözragadtra.

Tegyük fel, hogy kapcsolatban élsz, két napja volt egy nézeteltérésetek/vitátok. Nem beszéltétek ki, nem beszéltétek át, nem fejezted ki, hogy mi és miért volt bántó, kellemetlen számodra.
Ma, most, valami elindított benned valamit, és felhozza azt a két nappal ezelőtti megoldatlan problémát.
Így most durván támadod a párodat, pedig ami most történik, az apróság, és normális körülmények között talán észre sem vennéd.
De amiatt a megbeszéletlen/megoldatlan dolog miatt a múltból (2 nap, 3 hónap, 9 év) most aktívan elcseszed a jelenedet valamivel, ami még csak nem is közvetlenül kapcsolódik.

Ez minden helyzetre igaz, minden típusú kapcsolatban.

Például a munkahelyeden a kollégád megkér, hogy segíts neki egy feladatban, te igent mondasz, és végül az egészet egyedül csinálod meg, a saját feladataidon felül.
Mondasz valamit akkor és ott, vagy hagyod, hogy forrjon benned, és legközelebb vagy az azutáni alkalommal egyszerűen felrobbansz, mert a mostban történő utolsó apróság már túl sok a korábbiakra halmozva?

Vagy mondjuk valami kedveset teszel valakivel (szívesség, gesztus, valamiféle segítség), és a másik ezt egyáltalán nem értékeli.
Mondasz valamit abban a helyzetben, vagy hagyod, hogy a nem-megbecsülés keserűsége épüljön benned?
Legközelebb, egy hasonló helyzetben mondasz valamit? Visszautalnál arra, ami korábban történt, és a felgyülemlett rossz érzéseiddel valószínűleg sokkal erősebben reagálnál, mint ahogy a jelenlegi helyzet megkívánná, vagy egyszerűen feldühödnél és rájuk borítanád az egészet?

Biztosan tudod, miről beszélek, tutira neked is volt már legalább néhány olyan alkalom, amikor hasonló történt, amikor hagytad, hogy a korábbi események befolyásolják a mostani reakcióidat.
Az utolsó csepp hatás – hányszor mondtad: elég volt, ez volt az utolsó csepp!

Az egyetemes igazság az, hogy nem mehetünk vissza az időben, hogy megváltoztassunk egy helyzetet, hogy elrendezzünk minden szart akkor és ott, mert mindenünk, amink van, az a MOST.

Így két lehetőség marad:
a legegyszerűbb és legkárosabb az, ha ezt, és az összes elkövetkező mostot a múltból származó kibeszéletlen, megoldatlan vacakokkal továbbra is elszarod. Ennek választása garantálja, hogy megfosztod magad a boldogabb, kiegyensúlyozottabb, békésebb időktől.
A másik lehetőség pedig, hogy most döntesz és húzol egy vonalat, elkezdesz dolgozni magadon, hogy el tudd engedni a múltat, mivel érted, hogy nincs módod megváltoztatni azt, és miközben ezt teszed, tudatosan a MOST-ban maradsz, amennyire csak tudsz, és nem gyűjtesz tovább olyan problémákat, amiket újabb megoldatlan zűrökké növelsz magadban, amikkel folyamatosan elronthatsz továbbra is mindent.

Ha a második lehetőséget választod, hamarosan érzékelni fogod, hogy a kapcsolataid gördülékenyebbé válnak, az önbizalmad növekszik, a kommunikációd kitisztul, pozitívabb érzéseket fogsz átélni, hiszen nem fogsz rágódni a régi sérelmeken, és több vidám, boldog dolgot fogsz látni, észlelni a környezetedben.

A MOST-ban élés előnyei, szerintem, megérik az öntisztító munkát, a sok elengedést.
Válassz bölcsen.

Pofon egy pofonnak

/in , , /by

A világ megőrült, szerintem.

Egy színpadon egy színész lekevert egy pofont egy másik színésznek egy rossz, bántó vicc UTÁN, ami egy beteg nő, a pofozó felesége ellen irányult.

Bár bárki betegségével és/vagy fogyatékosságával bármilyen szinten viccelődni az alapból bunkóság, most az egész – közösségi média – világ felháborodik a pofon miatt.
Mindenki elemzi, hogy mi történt, mit jelent ez, milyen következményekkel jár a világra.
Viselkedéselemzők, feministák, pszichológusok, sokan csatlakoznak a kórushoz, mindannyian harsogják a magyarázatukat, véleményüket, és mind úgy tálalják azt, mint az egyetlen, kizárólagos igazságot, és legtöbben a pofonosztót állítják be antikrisztusként.

Mind azt kiabálják a számítógépek képernyői mögül, hogy a pofozót a helyszínen le kellett volna tartóztatni, hogy bántalmazásról van szó, hogy ez elfogadhatatlan, és hasonlók.

Persze, mert ha bármelyik kiabáló lett volna ott, ő ülve maradt volna, nem idegesítette volna fel magát, nem hagyta volna eluralkodni az érzelmeit, ő egy tökéletes Buddha, abszolút és állandóan uralja magát, minden körülmények között.

Baromság!

Ó, hogy mennyire szeretem a „régi időket”, amikor a hópelyhek csak a téli időjárás részei voltak.

Ugyan már ember, ha tényleg fel akarsz háborodni, ha tényleg dühös akarsz lenni, akkor érdemes megfontolni a való világot.
Tudod, azt, ahol még mindig emberek halnak meg az éhségtől; ahol még mindig háborúk dúlnak; ahol a gyerekeket még mindig zaklatják, és emiatt öngyilkosságot követnek el; ahol a nemi erőszak mindennapos; ahol a pedofília aktívan él; ahol embereket péppé vernek, megölnek bőrszínük, vallásuk vagy szexuális irányultságuk miatt; … ez a lista rohadtul végtelen.

És te ideges, zaklatott és felháborodott vagy egy pofon miatt?
Én ezt tartom nevetségesnek.

Taníts, prédikálj, mutass példát arra, hogyan lehet jól (vagy legalábbis jobban) csinálni az életet, hogy mi a kedvesség, hogy hogyan ne ítélkezzenek emberek egymás felett, hogy hogyan ne nyilatkozza ki senki az „igazságot” csupán részismeretek birtokában, hogy hogyan ne diszkrimináljanak.

Taníts, prédikálj, mutass példát arra, hogyan lehet emberileg kezelni azt a helyzetet, amikor egyesek esetleg hibáztak, magyarázd el, mit és hogyan lehetett volna jobban csinálni.

Taníts, prédikálj, mutasd meg, mit kell tenni, hogyan kell kiállni bárkinek a szeretteiért, ha érzelmileg vagy fizikailag megbántják, megtámadják őket.

Légy emberi, légy együttérző, légy megértő.

Fogadd el, hogy nem tudsz mindent, hogy nem tartod a kezedben Szent Grált.
Ahogy egyikünk sem.

Hagyjuk már abba a dolgok elcseszését, ahogyan azt már megtettük a világon annyi olyan dologgal, ami nagyszerű tanulási, fejlődési pont lehetett volna sokak számára, de végül csak egy újabb játszótér lett az egók, a 15 perc hírnevet hajszolók számára.

Az együttérzés és az empátia gyönyörű erények.
Tanuld meg őket, használd őket.

Arról nem is beszélve, hogy sok milliónyian ettől lényegesen kisebb okok miatt is kaptunk egy-egy pofont, és mindannyian túléltük, és a világ is.

 Álmodni vagy nem álmodni

/in , , /by

Hallottad, olvastad, mondták már ezeket a „motivációs” mondatokat neked:
„Soha ne add fel”
„Haladj tovább”
„Ha meg tudod álmodni, akkor meg is tudod valósítani”
„Csak eltökéltnek kell lenned, és eléred” … és a többi hasonló?

Biztos, hogy igen.
És tetted/teszed is, amíg el nem jön a nap, amikor fáradtnak, zavartnak, csüggedtnek érzed magad.

Évekig, évtizedekig volt egy álmod, eltökélt voltál, haladtál, dolgoztál érte, nem adtad fel… és nem sikerült.

Bármi legyen is az álmod, egy szerelmi kapcsolat, egy saját vállalkozás, könyvírás, a kreativitásodból való megélhetés, bármi, ez a csalódás megtörténhet, megtörténik, és nem, nem vagy egyedül ezzel a tapasztalással.

Az, hogy „ez” (még) nem történik, nem egyenlő azzal, hogy bármi baj is lenne veled.

Hanem azt jelenti, hogy sok más dolog van, ami kitölti a napjaidat.
Azt jelenti, hogy van munkád, hogy gondoskodsz a családodról, ez azt jelenti, hogy az élet megy tovább, és egyszerűen nem találod az időt, az energiát, a pénzt, hogy told az álmodat a megvalósítás felé.
Tudod, a körülmények.
Ha ez a helyzet, akkor meg kell értened, hogy mindig lesznek olyan körülmények, amelyek nem tűnnek tökéletesnek ahhoz, hogy az álmaidat hajtsd.

Csak azt szeretném, ha tisztában lennél ezzel, hogy esetleg újragondolhasd az álláspontodat, és ellenőrizhesd és módosíthasd a prioritásaidat, hogy elkezdhesd egyre feljebb és feljebb tolni az álmaidat a „teendők listáján”, amíg oda nem jutsz, hogy kezded életre kelteni őket.

Másrészt viszont, ha az álmod azért nem valósult még meg, mert nem hiszel magadban, kételkedsz a tehetségedben, megkérdőjelezed az értékedet, akkor itt az ideje, hogy megadd magadnak az esélyt, és elkezdj dolgozni magadon.
Mindezek olyan blokkok, amelyeket te fejlesztettél ki, történetek, amelyeket magadnak mesélsz be.

A blokkokat pedig fel lehet oldani, és a történeteket meg lehet változtatni.

Egy vállalkozás, írás, kreativitás bevételforrássá alakítása esetén mindenki számára vannak kérdések, amelyeket fel kell tennie magának, és őszintén kell válaszolnia.
Ezt gyakran sokkal nehezebb megvalósítani, mint amilyennek hangzik, és amikor ez a helyzet előáll, akkor egy tanácsadó/tanár/coach tud a legtöbbet segíteni abban, hogy ráállj az útra, és végre elindulj az álmaid megvalósítása felé.

Például, ha egy szerelmi kapcsolatról van szó, és azért jönnél hozzám, hogy ezért az álmodért dolgozz, akkor olyan kérdéseket tennék fel neked, mint „hogyan gondolsz magadra”, „hogyan látod önmagad”, „mennyire gondolod magad nyitottnak”, „milyen erősek és magasak a védőfalaid” és így tovább.
És nem hagynám, hogy maradj a rutin válaszaidnál, amelyeket folyamatosan adtál magadnak és másoknak, mivel nyilvánvalóan ezek tartanak ott, ahol vagy, és nem az álmaidat éled.

Szóval igen, az álmok megvalósításához munkára, elkötelezettségre, türelemre és önismeretre van szükség, néhány egyéb tényező mellett.

Rajtad múlik, hogy vannak-e álmaid vagy sem, de ha vannak, akkor szerintem a legjobb, ha megpróbálod megvalósítani azokat, még akkor is, ha nem sikerülnek, mert még az is jobb, semmint meg sem próbálni megvalósítani őket.

A sajnálat, a „mi lett volna, ha” az egyik legrosszabb, legkevésbé értelmezhető érzés, amit valaki érezhet.
Minimalizáld ennek az érzésnek a lehetséges okait.

Nyerni, veszíteni vagy egyszerűen csak szeretni

/in , , /by

Bármilyen kapcsolatban, intim, családi, üzleti – bármelyikben – megtörténhet, hogy kisebb viharok keletkeznek.
Ez természetes. Ez az emberi természet. Ezek a hormonok. Ez a stressz. Ez az aggodalom. Ezek a „gombok”. Ezek a külső körülmények. Ez félreértés. Ez bármi.

Megesik, hogy az embereknek más a véleményük, érzelmi/anyagi érdeklődésük, hangulatuk, vagy bármi más, ami nem egyezik, nincs összhangban az adott pillanatban.
Az érintett felek megosztják álláspontjaikat, amiken keresztül nyilvánvalóvá válik, hogy ellentétes a véleményük.
És akkor most mi legyen?

Számos lehetőség van.

Lehet, hogy megállapodnak abba, hogy nem értenek egyet, és folytatják a napjukat.
Lehet beszélgetni kezdenek, mindketten elmagyarázzák álláspontjukat, és megpróbálják meggyőzni a másikat az ő nézetük igazáról.
Ez is különböző eredményekhez vezethet, például az egyik felismeri, hogy a másiknak igaza van, és így megváltoztatja a véleményét, vagy mindketten valamelyest megváltoztatják a véleményüket, és valahol középen egyetértésben találkoznak, vagy a megbeszélés után megegyeznek abban, hogy nem értenek egyet.

Megkérhetnek egy harmadik felet, hogy legyen moderátor a helyzetben, és segítsen nekik megérteni egymást.

Ezek mind életképes, jó megoldások.

Amikor valaki, miután elmondta az álláspontját, nem kész/akar/tud beszélgetni róla, az már nehezebb eset, a megértéshez, megegyezéshez, kölcsönösen elfogadható továbblépési irányhoz való eljutás nagyon nehézzé, ha nem lehetetlenné válik.
Ilyen esetben valamilyen pártatlan külső segítség a legjobb módja a továbblépésnek.

Ahogy mások a helyzetek, mások az emberek, mások az attitűdök, mások a stílusok, a fentieket különböző módon lehet végrehajtani.
Mindezek lehetnek csendes csevegések, viták, heves összepattanások, hangos véleménycserék, mindezek lehetnek különböző zajszinteken, történhetnek különböző mennyiségű gesztikulálással.

Végződhetnek mindkét fél részéről egy OK-val, egy kézfogással, egy mosollyal, egy öleléssel, …

De ennyi!

Semmiféle verbális erőszak, harc vagy háború nem visz előre semmilyen szinten produktív, segítőkész sem egészséges módon.
Ezek egyike sem jelent megoldást kedves, törődő, intelligens emberek számára.

Ezek mindkét félt bántani fogják, fájdalmas utóhatásokat okoznak, megnehezítik a továbblépést, sokkal hosszabbá – ha egyáltalán még lehetséges – téve a megbékélés folyamatát.
Bármilyen nézeteltérése is van valakinek bármilyen szinten, bármilyen kapcsolatban, az agresszió, a szándékos bántás, a háború nem opció, nem megoldás.

Mindannyian emberek vagyunk, mindannyiunknak vannak jobb és nem túl jó napjai, mindannyian belegabalyodhatunk a saját nyűgünkbe, és ez normális.
Ugyanakkor mindannyian képesek vagyunk a kedves, nagylelkű, megértő és megengedő kommunikációra, és mindannyian folyamatosan fejleszthetjük magunkat ebben (is).

Annak drukkolok, hogy mindannyian megtaláljuk, megtanuljuk a békés, emberi, konstruktív megoldási módokat mindazon kicsi, közepes, nagy vagy gigantikus méretű problémákra, amelyekkel életünk során találkozhatunk.

Mindannyian szeretetre vágyunk, mindannyian megérdemeljük a szeretetet, mindannyian békében, harmóniában és szeretetben akarunk élni, ezért hagyjuk, hogy a szeretet vezessen.
Döntsd el, mit szeretnél magadnak az életben, és ne feledd, semmiféle harc nem hoz szeretetet.

Étteremkritika – igen-nem?

/in , , , /by

Bármiről is legyen szó, attól függően, hogy hol keresünk rá, kit kérdezünk róla, sarkosan ellentétes nézetekkel, véleményekkel, tapasztalatokkal szembesülhetünk.

Egy egyszerű példa erre egy étterem értékelése.
Van egy lehúzó, negatív komment, és ugyanazon a napon egy másik elégedett, pozitív.
Honnan fogod tudni, hogy melyiknek higgy?
Hogyan fogod eldönti, hogy elmész-e abba az étterembe vagy sem?

Teljesen rajtad fog múlni.
A pillanatnyi hangulatodtól, az általános hozzáállásodtól, korábbi tapasztalataidtól, vágyaidtól és szükségleteidtől.
Hogy hogyan?

Például, ha nyűgös vagy, még abban sem biztos, hogy egyáltalán el akarsz-e menni otthonról, ha máskor valamilyen más étteremben volt már valami pocsék tapasztalatod, ha nem vagy olyan éhes, és különben is van más lehetőséged is, mondjuk házhoz rendelés, vagy össze tudsz dobni valamit a konyhádban, akkor nagy valószínűséggel a negatív véleményt fogod meghallani, és nem mész.
Ugyanakkor, ha jó hangulatban vagy, kedved van kimozdulni, korábban nem volt különösebben rossz éttermi tapasztalatod, éhes vagy, nincs más választási lehetőséged, akkor a pozitív értékelésben fogsz megbízni, és odamész.

Teljesen idegenek értékeléseire hagyatkozva, anélkül, hogy tudnád a lehetséges indítékaikat, hogy mennyire valóság alapú az értékelésük, hogy mi befolyásolhatta őket abban, hogy bármit is írjanak, választottál, elhitted az egyiket, és döntöttél.

Bárhogyan is döntöttél, bármi történjen is ezután, nincs jogod a bírálót hibáztatni, nem teheted őt felelőssé.

A tény azonban az, hogyha soha nem mész el abba az étterembe, akkor nem lesz személyes élményed, és így nem lesz jogod egy jól megalapozott vélemény hangoztatására sem.
Ezzel ellentétben, hogyha elmész, akkor személyes tapasztalatot szerzel, és azok alapján kialakíthatod a saját, tényszerű nézetedet.

…és ez bármire és mindenre is vonatkozik az életben!

Ha bármiről van véleményed, amivel kapcsolatban nincs személyes tapasztalatod, és kijelentesz valamit, amiról csak Isten tudja, hogy miért hiszed, hogy az az igazság, és azt buzgón terjeszted, akkor elveszted a hitelességedet.
És pont így mindenki más is, aki így tesz irányodba!

A véleménynyilvánítás emberi jog. Elhinni bármit, bárkinek, az egyéni választás.

Ahhoz, hogy hitelesek legyünk és megbízhatóak maradjunk, jó ötletnek tartom, hogy amikor személyes tapasztalat nélkül, vagy alapos ismeretek nélkül mondunk valamit, akkor a legjobb valami ilyesmivel kezdeni, hogy „bár nincs személyes tapasztalatom …”, „xyz alapján a véleményem …”.

Amikor valaki nem hajlandó nyílt beszélgetésre veled úgy, hogy beszél, kérdez, meghallgat, kíváncsi a nézeteidre, viszont „tényeket”, nézeteket, véleményeket szór rád bármiről, különösen a megjelenéseddel, kapcsolataiddal, szexuális életeddel, tetszéseiddel és nem tetszéseiddel, választásaiddal (főleg, ha nem is kérdezted) kapcsolatban, akkor minden jogod megvan, hogy meg se halld az illetőt.
Jogos önvédelemként ignoráld, és használd a ‘Ctrl+Alt+Del’ kombinációt vele szemben.

Te vagy az egyetlen, aki teljesen tisztában van azzal, hogy te mit miért és miért nem; neked kell saját életed címszereplőjének lenned, nem vagy kevesebb (sem több), mint bárki más, életválasztásaidtól függetlenül.

Ezért amikor bármit döntesz, választasz, teszel vagy sem, légy benne biztos, hogy az a te döntésed, a te 100%-os igened vagy nemed!
És így teljes felelősséget is tudsz vállalni érte.

Pár gondolat a megbánásról

/in , , , /by

Az elmúlt pár napban (ismét) a gondolataim, mindenem anyum körül forgott, aki közel 3 éve ment el.
Hihetetlen csaj volt.
Intelligens, bölcs, szép, okosan vicces, aki elképesztő érzékkel olvasta az emberek jellemét.
Nagyon olyannak tűnt, aki a saját feltételei szerint éli az életét.
Mindezek ellenére lehet, hogy mégis voltak dolgok, amiket megbánt. Soha nem fogom már megtudni, csak én agyalok, ismerve néhány történetet, családunk csínját-bínját … nem lenne sokkoló, ha így lett volna.
Amit pontosan tudhatok, az az, hogy sok kalandban volt része az életében, és olyan volt, mint senki más, akit valaha ismertem.

És ez a gondolatmenet hozta, hogy elmerengtem egy kicsit a megbánáson.
Ami rádöbbentett, hogy a munkám (coach) során milyen gyakran találkozom olyan kliensekkel, akik megbántak valamit, akik hosszú ideje hordoznak magukban megbánást valamivel kapcsolatban.
Aztán eszembe jutott, amit már régebben hallottam, hogy orvosok, ápolók, gondozók, családtagok számtalan alkalommal voltak tanúi annak, hogy az életük végéhez közeledő, halálos betegségben szenvedők nyitottakká váltak arra, hogy megosszák, hogy mit bántak meg, mit sajnálnak az életükben.

A leggyakrabban hallottak közül néhány:
– bárcsak elég bátrak lettek volna ahhoz, hogy úgy éljék az életüket, ahogyan szerették volna, és ne úgy, ahogy azt mások elvárták tőlük
– bárcsak ne fektettek volna annyi időt a munkába, ne dolgoztak volna annyit
– bárcsak tudták volna, hogyan kell, bárcsak lett volna bátorságuk kimutatni az érzéseiket
– bárcsak jobban ápolták volna a barátságaikat
– bárcsak megengedték volna maguknak a boldogságot, bárcsak többet tettek volna a boldogságukért.

Ez hihetetlenül szomorú!
És szerintem több szempontból is az.

Természetesen a legszomorúbb, hogy vannak, akik életük végéhez értek, és minderre csak akkor döbbentek rá, amikor már nem volt esélyük semmin változtatni.
Aztán szomorú azért, mert vannak, akik úgy élik le az életüket, hogy nem veszik észre, hogy lesznek megbánásaik amikor eljön az ő történetük vége.
Meg azért, mert vannak, akik érzik, hogy valami nincs rendben az életükben, de még nem jöttek rá, hogy mi is az pontosan.
Aztán azok miatt, akik tudják, hogy az lenne a legjobb, ha változnának/változtatnának, de nem merik megtenni; valamilyen okból inkább elfogadják, hogy be vannak ragadva / el vannak akadva.
Meg azok okán, akik megpróbáltak változtatni, de hagyták magukat befolyásolni mások által, és visszaestek a nem kívánt mintákba.

A mai világban nagyon sok segítség (coach, terapeuta, pszichológus, …) áll rendelkezésre azok számára, akik komolyan gondolják, hogy valós önmagukká válnának, hogy autentikus énjükként szeretnének élni és teljes mértékben kiélvezni egy boldog életet.

Abban az esetben, ha úgy érzed, hogy megbánások kezdenek benned kialakulni (vagy már van néhány), akkor bátorságot kívánok neked, hogy felismerd: a te életed a tiéd.
A te történeted te írod.
Minden jogod megvan a világon, hogy olyan legyél, úgy élj és azt csináld, ahogy és amit akarsz.

Van segítség, ha úgy érzed, hogy az támogatná az átfókuszálásodat.
Hidd el, nem kell, nem szükséges egyedül csinálnod.

Azt kívánom neked, hogy ne nevelgess megbánnivalókat az életedben; hogy le tudj fordulni arról az útról, ami ahhoz vezethetne; hogy biztosan tudd, nem lesz több, mint amennyi már esetleg van.

Ami anyumat illeti, remélem nem sok mindent bánt meg; hogy valóban egy klassz életet élt, és hogy bárhol is legyen most, ott megbánások nélkül van.
Hiányzol!