Vélemény – néhány mítosz tisztázása

/in , , , /by

Többnyire mindenki nagylelkű a vélemény adásban, megosztásban, mondásban, sőt a másokra való ráerőszakolásában is, függetlenül attól, hogy kérték-e vagy sem.
Gyakran, egyesek saját fontosságukról való teljes meggyőződésük okán teszik mindezt.

A vélemény, definíció szerint, egy olyan ítélet, nézőpont vagy kijelentés, amely nem perdöntő.
Egy valamiről kialakított nézet vagy ítélet, amely nem feltétlenül tényeken vagy ismereteken alapul.

És ezt mindig észben kell tartanod, ha bármiről egy véleményt kapsz, hogy az nem az egyetemes, megkérdőjelezhetetlen igazság.
Ami azt jelenti, hogy nincs okod elkeseredni, ha olyat hallasz, amivel nem tudsz azonosulni, amit nem érzel számodra megfelelőnek.

Jogod van és megengedett, hogy saját véleményed legyen, hogy az a másik véleményétől eltérő, vagy akár ellentétes legyen, sőt, hogy akár egyáltalán ne legyen véleményed.
Jogod van és megengedett, hogy egy véleményt elfogadj, hogy egy vélemény szerint cselekedj, vagy hogy ne érts vele egyet, sőt akár teljesen figyelmen kívül is hagyhatod.
A paletta 360°-os, és rajtad múlik, mit teszel, hogyan kezelsz egy véleményt.

Amit viszont nem tehetsz meg saját magad, önbecsülésed, önbizalmad érdekében, hogy hagyd, hogy bárki „uralkodjon” feletted a véleményével.
Miért?
Mert ha hagyod, hogy ez megtörténjen, akkor alapvetően megengeded, hogy valaki más „vezesse” az életedet.
Az pedig távolról sem egészséges, távol áll a konstruktívtól, távol a boldogtól és nem is fenntartható.

Valamint az összes fent említett okok miatt, ha bármiről megosztod a véleményedet bárkivel, csak tegyél róla, hogy pozitív, segítő szándékkal fogalmazd azt meg; hogy amikor kimondod, nem várod, hogy azt elfogadják, és készen állsz egy esetleges ellenvéleményre.

Ha a véleménycsere így történik, akkor jó úton haladsz az értelmes, tartalmas beszélgetések felé.

Az én véleményem szerint! 🙂

A zöld szemű szörnyeteg

/in , , , /by

A pszichológusok azt mondják, hogy ez egy természetes és negatívnak megélt érzés.
Meghatároztak kategóriákat: normális és abnormális.
E két kategóriában hat típust különböztetnek meg: racionális, családi, kóros, szexuális, romantikus, hatalmi.
Azt mondják, normális ezt érezni egy közeli kapcsolatban.

Féltékenység.

Mitől is normális?
Attól, hogy sokan érzik? Attól, hogy sok duma, pletyka tárgya? Attól, hogy már sokan megtapasztalták így vagy úgy?

Az én véleményem szerint ez nem normális.

Ez egy érzés bármi építő/jó eredmény nélkül.
Nem segít, nem viszi előre a dolgokat a pozitív irányba.
Nem teszi mélyebbé, sem elkötelezettebbé a kapcsolatokat.

Amit viszont tesz, az az, hogy fájdalmat okoz annak, aki érzi.
Amikor pedig lehetetlenné válik elrejteni, és ennek okán kritizálás, hibakeresés, hibáztatás, túlzott védelmezés, gyanakvás, indulatosság, szóbeli vagy akár fizikai bántalmazás történik, akkor aki felé irányul is szenved tőle.

Véleményem szerint a féltékenység az önértékelési problémák, a bizonytalanság, az instabilitás, az önszeretet hiánya, a bizalom hiánya, az önismeret hiánya, az önelfogadás hiányának következménye.

Mivel ezek egyike sem szolgálja senki lehető legjobb életét, ezekre nem lehet úgy tekinteni, hogy „elfogadandó”, hogy „van, ami van”, főleg, hogy mindegyiket át lehet fordítani.

Az ember megtanulhatja, felismerheti önnön értékét, biztossá és stabillá válhat, elkezdhet dolgozni és eljutni az önszeretethez, megtanulhat bízni, eljuthat önmaga megismeréséhez és elfogadásához.

A féltékenység nem „életfogytiglani büntetés”, ha valaki készen áll a munka elvégzésére.
Ha valaki szeretetteljes, gondoskodó, kiegyensúlyozott kapcsolatra vágyik, akkor a legjobb, amit tehet, ha azonnal elkezdi ezt a munkát.

Főleg, hogy senkitől sem várható el, hogy vég nélkül elszenvedje a káros hatásait, így nem meglepő, ha valaki úgy dönt, hogy otthagy egy féltékeny partnert.

Egy gyakran rejtőző „szellem”

/in , , , /by

Hallottad már a „traumareakció” kifejezést?
Leginkább néhány szörnyű eseményre, például balesetre, nemi erőszakra vagy természeti katasztrófára adott érzelmi válaszadásra használják.

Egy látszólag könnyedebb szinten, beleegyezni a dolgokba csak hogy megmaradjon a béke, valójában az is egy traumareakció, ami egy a kapcsolatfüggő ember életének részévé válik.

Leginkább a gyerekkorból ered, amikor a szülők, családtagok, hogy bármilyen okból kifolyólag ne balhézzanak a gyerekkel, ő megtanulja, hogy a legegyszerűbb kiút a beleegyezés – bár ő azt a dolgot nem úgy érzi, nem úgy gondolja – bármibe, amit mond a felnőtt, hogy így béke legyen.

Ráadásul, ha egy személy kapcsolatfüggő, az gyakran válasz a többnyire fel nem ismert traumára, amikor ismétlődően mondják neki, és így kondicionálják, hogy „senki vagy”, „soha nem fogsz megbirkózni egyedül. ‘, ‘soha nem fogsz tudni életet teremteni magadnak’, ‘nem tudsz megállni a saját lábadon’, ‘életképtelen vagy’ és így tovább.

Ennek eredményeképpen ez az ember csak párkapcsolaton belül tudja elképzelni a felnőtt életét, ahol az a benyomása van, hogy a másikkal mellette most ő valaki, most már tud egy életet élni, túlélni, biztonságban lenni, létezni.
Így a kapcsolat fenntartása érdekében mindenbe beleegyezik, amit a partnere akar, abban a reményben, hogy így ez a kapcsolat tartós lesz.

Ennek a személynek általában nincsenek személyes határai, vagy ha vannak, akkor a „béke” kedvéért folyamatosan maga sem tartja/tartatja be azokat.

A kapcsolatfüggőség egyértelműen elzárja a magabiztos, független, stabil emberré válás útját, megakadályozza, vagy legalábbis megzavarja a személy fejlődését, legmagasabb potenciáljának elérését, saját életének önálló, saját elképzelései szerinti megélését.

Egy kapcsolatfüggő létezik, van, de nem él.

Amikor az ember felismeri ezt a csapdát, és összeszedi a bátorságát, hogy az ilyen történetből való kilépés mellett döntsön, a legtöbbek számára a coaching felkapcsolhatja a fényt az alagút végén, és a szükséges segítség lehet ahhoz, hogy végig tudja járni az utat egy jobb, egészségesebb élet felé.

Ha magadra ismersz a fent leírtakban, kívánok neked erőt, hogy feleszmélj, találj némi segítséget, és a további életed történetét egy téged jobban kielégítő, szabad, (ön)szerető módon átírd.

Elmélkedés a szakításokról

/in , , , /by

Mindannyiunkkal megtörténik az életünk során. Néhányunkkal többször is.
Néha brutális, néha sima, hol előre látható, hol teljesen váratlan.
Akár 6 hét, 6 hónap vagy 6 év után történik, bárhogy is történik, valaki megsérül benne.

Mint mindig mindennek az életben, itt is két oldala van a történetnek.
Az egyik, hogy a szakítás kezdeményezője vagy, a másik, hogy veled szakítanak.

A váratlan szakítás bármiféle értelmezhető magyarázat nélkül, szerintem a legnehezebb a lehetséges kombinációk közül.
Sokk-ként érkezik, és magadra hagy, hogy megbirkózz vele kapaszkodó nélkül, ami mentén elkezdhetnéd kiásni magad a gödörből.

Oké, amikor a másik csak szó nélkül eltűnik, az még rosszabb.
Az egy magas minősítésű bunkóság.

A szakítások elkerülhetetlen részei az életünknek. Néha ezen az oldalon, néha pedig a másikon leszünk. Ha nem is intim kapcsolatban (van, aki szerencsés és elsőre megtalálja az igaz társát), akkor baráti, családi kapcsolódásban vagy üzleti partnerségben.
A kérdés nem az, hogy megtapasztaljuk-e, hanem az, hogy mikor és hogyan.

Ahhoz, hogy valaki jót tegyen a Karmájának, hogy tisztességes ember legyen, érdemes megfontolni a következőket.
Bár minden szakítás egyedi, akárcsak a kapcsolatok, vannak „szabályok”, amelyeket a legtöbb helyzetben alkalmazni lehet.
Természetesen, ha bármilyen mérgező baromság van folyamatban, nem kell sokat fontolgatni, csak minél hamarabb szállj ki belőle és kerülj minél távolabb tőle.
Minden más esetben először gondolkozz, mérlegeld a probléma súlyosságát, kommunikálj, keresd a módokat a javítható javítására.
Nincs olyan, hogy azonnali tökéletes. A tökéleteshez munka kell. Idő kell hozzá, hajlandóság, nyílt és őszinte kommunikáció, törődés és szeretet.

Amikor a fentiek mind hiábavalónak bizonyulnak, akkor itt az ideje a szakításnak.
Szemtől szembe, személyesen, ne nyilvánosan, civilizáltan, hagyd a jelenet rendezést/őrült drámát, mondd/hallgasd meg a mondanivalót, tartsd magad, majd sétálj el.

Ha ez megtörtént, beszélj valakivel, akiben megbízol (barát, család), engedd, hogy minden érzés átfusson rajtad, ne akadályozd, ne tartsd magadban őket. Amikor a sokk/fájdalom alábbhagy, vedd észre, hogy okkal történt, ez megmutatta a nem összeillőségeteket, és így jobban jártok mind a ketten, ha külön utakat jártok.
Most itt az ideje, hogy magaddal foglalkozz. Minél tovább voltál abban a kapcsolatban, annál valószínűbb, hogy újra rá kell találnod önmagadra, „felfrissítened” az identitásodat, hogy visszatérj a hiteles, valós énedhez.
Élvezd az én- idődet. Ne siettesd magad.
Ne kényszerítsd magad a randevúzásra, mielőtt meg nem emészted a kapcsolatról és a szakításról szóló tanulságokat, mielőtt teljesen meg nem gyógyulnál.

Csak akkor tudsz jól elfogadni és adni, ha stabil, kiegyensúlyozott és nyitott vagy.
A kapcsolódás és a szerelem gyönyörű. Megérdemled a legjobbat.
Soha ne add fel!
Csak tudd: a legjobb még előtted van.

Arról az „izéről”

/in , , , /by

Bár számtalan láthatatlan izé van körülöttünk, az egyik letarolta a világot a legnagyobb sajtó jelenléttel, jelentős PR-vel és teljes körű marketinggel.

Amit maga után húz ez az egész, az még nyugtalanítóbb.
Mert hogy valójában miről is van szó, hogy teljességében miről szól, azt nagy eséllyel soha nem fogjuk megtudni, de az biztos, hogy eljön az a pont, amikor vége lesz.
Amit magával hozott, az izéségén túl, az viszont sajnos sokkal tovább fog velünk maradni.

Széleskörű és kidolgozott reklámjával hatalmas éket sikerült verni az emberek közé.
Elkezdték egymást „hívőknek” és „tagadóknak” bélyegezni.
Nyiss meg bármilyen közösségi médiát, kezdj bármilyen beszélgetést, legyél bárhol, kapcsolódj bárkihez, körülbelül 2 perc múlva ez lesz a téma, és elkezdődnek a viták.
Gyakran hevesek és sokszor kicsinyes módon.
Arról, hogy valódi-e vagy sem, halálos-e vagy sem, viseljünk-e maszkot vagy sem, jó megoldás-e a karantén vagy sem …
… miközben úgy tűnik, az emberek nem veszik észre, hogy kiszorultak saját életükből, belerángatták egy pocsék „szappanoperába”, ahol úgy tesznek, mintha a világ megállítható lenne.
Nem az. Nem fog. A Föld forog és az élet megy tovább. Függetlenül mindentől.

Az izé köröli őrület olyan hangos lett, ami hangosabban kiabál, mint sok tény, mint hogy

– a családon belüli erőszakos esetek száma rohamosan nő
– az egészségügyi ellátórendszerek szétesnek, és emberek az izétől teljesen független betegségekben halnak meg
– milliók veszítették el az állásukat, vállalkozásaikat
– az oktatás szétzilálódott és sok esetben leállt
– a mentális egészséggel kapcsolatos problémák riasztóan magasak … és a lista folytatható.

Időközben az elsöprő kampány miatt az emberek megvakultak, és nem veszik észre, hogy elvették tőlük választási lehetőségeiket, méltóságukat, szabadságukat, életüket.

Ha ujjal mutogatsz, vitatkozol, vádolsz egy másik személyt, az nem fog segíteni az ijesztően jól elültetett félelmeiden.
Ettől nem fogod jobban, könnyebben érezni magad, hanem inkább éppen az ellenkezője fog történni.

Amiben hiszek, az az, hogy most tényleg ott kell lennünk egymásnak.
Az együttérzés, a törődés és a szeretet azok az eszközök, amelyeket használnunk kell.

 

Bár a felszínen nincs más, mint az izé, alatta az élet továbbra is ad kihívásokat mindannyiunk számára.
Vannak fizikai és anyagi veszteségek, szívfájdalmak, fájdalmak, valamint csodálatos, boldog pillanatok, új kezdetek.
Az élet nem állt meg. Folyamatban van, történik, nem vár senkire, semmire.

Mielőtt belevágnál a következő keserű vitába, gondolkozz!
Tény és egyetemes törvény, hogy minél többet beszélünk, gondolunk, foglalkozunk bármilyen ötlettel, gondolattal vagy történettel, az annál inkább jelen lesz az életünkben.
Így bár ez egy hatalmas, sötét felhő mindannyiunk felett, csak tegyünk erőfeszítéseket, hogy jobban érezzük magunkat, jobban csináljunk dolgokat, hogy jobbak legyünk.

Ne a vírus legyél, hanem a gyógyír!