Bejegyzések

Vélemény – néhány mítosz tisztázása

/in , , , /by

Többnyire mindenki nagylelkű a vélemény adásban, megosztásban, mondásban, sőt a másokra való ráerőszakolásában is, függetlenül attól, hogy kérték-e vagy sem.
Gyakran, egyesek saját fontosságukról való teljes meggyőződésük okán teszik mindezt.

A vélemény, definíció szerint, egy olyan ítélet, nézőpont vagy kijelentés, amely nem perdöntő.
Egy valamiről kialakított nézet vagy ítélet, amely nem feltétlenül tényeken vagy ismereteken alapul.

És ezt mindig észben kell tartanod, ha bármiről egy véleményt kapsz, hogy az nem az egyetemes, megkérdőjelezhetetlen igazság.
Ami azt jelenti, hogy nincs okod elkeseredni, ha olyat hallasz, amivel nem tudsz azonosulni, amit nem érzel számodra megfelelőnek.

Jogod van és megengedett, hogy saját véleményed legyen, hogy az a másik véleményétől eltérő, vagy akár ellentétes legyen, sőt, hogy akár egyáltalán ne legyen véleményed.
Jogod van és megengedett, hogy egy véleményt elfogadj, hogy egy vélemény szerint cselekedj, vagy hogy ne érts vele egyet, sőt akár teljesen figyelmen kívül is hagyhatod.
A paletta 360°-os, és rajtad múlik, mit teszel, hogyan kezelsz egy véleményt.

Amit viszont nem tehetsz meg saját magad, önbecsülésed, önbizalmad érdekében, hogy hagyd, hogy bárki „uralkodjon” feletted a véleményével.
Miért?
Mert ha hagyod, hogy ez megtörténjen, akkor alapvetően megengeded, hogy valaki más „vezesse” az életedet.
Az pedig távolról sem egészséges, távol áll a konstruktívtól, távol a boldogtól és nem is fenntartható.

Valamint az összes fent említett okok miatt, ha bármiről megosztod a véleményedet bárkivel, csak tegyél róla, hogy pozitív, segítő szándékkal fogalmazd azt meg; hogy amikor kimondod, nem várod, hogy azt elfogadják, és készen állsz egy esetleges ellenvéleményre.

Ha a véleménycsere így történik, akkor jó úton haladsz az értelmes, tartalmas beszélgetések felé.

Az én véleményem szerint! 🙂

A zöld szemű szörnyeteg

/in , , , /by

A pszichológusok azt mondják, hogy ez egy természetes és negatívnak megélt érzés.
Meghatároztak kategóriákat: normális és abnormális.
E két kategóriában hat típust különböztetnek meg: racionális, családi, kóros, szexuális, romantikus, hatalmi.
Azt mondják, normális ezt érezni egy közeli kapcsolatban.

Féltékenység.

Mitől is normális?
Attól, hogy sokan érzik? Attól, hogy sok duma, pletyka tárgya? Attól, hogy már sokan megtapasztalták így vagy úgy?

Az én véleményem szerint ez nem normális.

Ez egy érzés bármi építő/jó eredmény nélkül.
Nem segít, nem viszi előre a dolgokat a pozitív irányba.
Nem teszi mélyebbé, sem elkötelezettebbé a kapcsolatokat.

Amit viszont tesz, az az, hogy fájdalmat okoz annak, aki érzi.
Amikor pedig lehetetlenné válik elrejteni, és ennek okán kritizálás, hibakeresés, hibáztatás, túlzott védelmezés, gyanakvás, indulatosság, szóbeli vagy akár fizikai bántalmazás történik, akkor aki felé irányul is szenved tőle.

Véleményem szerint a féltékenység az önértékelési problémák, a bizonytalanság, az instabilitás, az önszeretet hiánya, a bizalom hiánya, az önismeret hiánya, az önelfogadás hiányának következménye.

Mivel ezek egyike sem szolgálja senki lehető legjobb életét, ezekre nem lehet úgy tekinteni, hogy „elfogadandó”, hogy „van, ami van”, főleg, hogy mindegyiket át lehet fordítani.

Az ember megtanulhatja, felismerheti önnön értékét, biztossá és stabillá válhat, elkezdhet dolgozni és eljutni az önszeretethez, megtanulhat bízni, eljuthat önmaga megismeréséhez és elfogadásához.

A féltékenység nem „életfogytiglani büntetés”, ha valaki készen áll a munka elvégzésére.
Ha valaki szeretetteljes, gondoskodó, kiegyensúlyozott kapcsolatra vágyik, akkor a legjobb, amit tehet, ha azonnal elkezdi ezt a munkát.

Főleg, hogy senkitől sem várható el, hogy vég nélkül elszenvedje a káros hatásait, így nem meglepő, ha valaki úgy dönt, hogy otthagy egy féltékeny partnert.

Tévhitek egy szóról

/in /by

A születés pillanatától kezdődik az ember kondicionálása.
Ez azt jelenti, hogy a fiatal felnőttbe, akivé válsz, minden bele van vésve, legyen az jó, rossz, a személyére illő vagy sem.

Egy dolog a sok közül, amit nem tanítanak vagy „reklámoznak”, az az, hogy csak mert anyád, apád, családod valamilyen, az nem jelenti azt, hogy te pontosan vagy egyáltalán olyan vagy, mint ők.
Csak azért, mert ők egyféleképpen látják a világot, értelmezik az eseményeket, állnak hozzá történésekhez, még nem jelenti azt, hogy azokat neked vakon követned kell.

Igen, miközben felnövünk, mindannyiunkra hatással van a családunk, az iskoláink, a közvetlen környezetünk.
Igen, többnyire arra tanítanak minket, hogy kövessük a példát.
Igen, a felnőttek, jó esetben, a legjobb tudásuk és értelmezésük szerint tanítják, mutatják meg a világot a gyerekeknek.
Igen, vannak „társadalmi normák”, amelyek a világ többségét befolyásolják.
Igen, a lányoknak általában azt tanítják, hogy ne mondjanak nemet, mert az nem udvarias, mert az kellemetlenül érintheti a férfiakat, az idősebbeket, a feljebbvalókat.
Igen, a fiúknak általában azt mondják, hogy ne mondjanak nemet, mert az kellemetlenséget okozhat az idősebbeknek, a feljebbvalóknak, ugyanakkor arra is tanítják őket, hogy ne fogadjanak el nemet válaszként, ha „valakivé” válni akarnak.

Ez a rendszer elavult, rohadt és túl sok embernek okoz fájdalmat.

A ’nem’ az egy érvényes, törvényes, szükséges szó mindenki szókincsében.

Meg kell tanulnod, hogyan és mikor kell használnod, valamint, hogy el kell fogadnod, amikor hallod.

Amint „kikerülsz a nagyvilágba”, bárhol is legyen az a késő tinédzser korodtól kezdve – szakmát tanulva, egyetemre járva, vagy már dolgozva –, mindenféle emberrel fogsz találkozni, akik sok különbözőféle háttérrel és kondicionálással léteznek.
Ez az az idő, amikortól többet láthatsz, tapasztalhatsz és érthetsz meg az életből, mint amit a zártabb „otthoni” közösségedben tapasztaltál.
Ez az az idő, amikortól kezdve ráébredhetsz, hogy vannak más lehetőségek is, amelyek jobban tetszenek és megfelelőbbek a számodra.
Ez az az idő, amikortól kezdve rá kell jönnöd, hogy ahhoz, hogy éld a saját életedet, csináld a neked tetsző dolgokat, hogy kövesd az álmaidat, néha nemet kell mondanod.

Ja, és mellékesen megjegyzem, még ha idősebb is vagy, akármilyen idős is, soha nem késő megtanulni nemet mondani és egy nemet elfogadni!

Sokak számára ez egy életet megváltoztató jelenség.

Amikor ráébredsz, arra, hogy mondhatsz nemet arra, hogy a szüleid nyomdokaiba lépj, mert te más irányban haladva látod az életedet.
Amikor megérted, lehet nemet mondani a főnököknek, a feljebbvalóknak.
Amikor megérted, kötelező nemet mondanod, amikor úgy érzed és a nemet el kell fogadnod bármilyen szexuális helyzetben.
Amikor megérted, jogod van nemet mondani mindenkinek, minden körülmények között, amikor úgy érzed, hogy ez a számodra megfelelő válasz.

Bármi, amit tanultál, az törölhető.
Bármi, amit tanítottak neked, azt felülvizsgálhatod, jogod van magtartani, vagy dönthetsz úgy, hogy elfelejted, mert nem egyezik veled, az értékrendeddel, a világnézeteddel.

Az élet egy örökké változó, fejlődő folyam.
Ahogy te is.

Megvan a lehetőséged, a képességed és az eszközeid, hogy folyamatosan fejlődj, hogy egyre jobb legyél, és egyre inkább önmagaddá válj.

És az egyik ilyen eszköz a „nem” szó.
Használd, amikor szükségesnek érzed.
Használd bölcsen.

Nem tudás – tévedés – bűn

/in , , /by

Az ember gyakran beleesik a feltételezés csapdájába.
Feltételezzük, hogy ugyanazt értjük egy bizonyos kifejezés alatt.
Feltételezzük, hogy ugyanazok az elképzeléseink, korlátaink, határaink, etikai normáink vannak.

Ne bántsd magad, sem a partnered, sem a kapcsolataidat.
Ne feltételezz!
Alig néhányan gondolatolvasók, ezért ne várd el a partneredtől, hogy tudja, mit gondolsz.
Ez a szokás félreértésekbe, vitákba, veszekedésekbe, szívfájdalmakba sodorhat, és legyünk őszinték, a legtöbb egyszerűen kikerülhető lenne, ha szokásoddá válna a beszélgetés, kérdezés, megbeszélés, kommunikálás a feltételezés helyett.

Ahogy a bűnöknél is.
Melyek azok a dolgok, amelyek nem elfogadhatóak a számodra?
Mikor válik egy ismételt tévedés bűnné?
Mit tartasz bűnnek?
Meddig vagy hajlandó kitolni a határaidat?

Igen, ismét ott tartunk, hogy mindenekelőtt önmagadat kell ismerned ahhoz, hogy ezeket meg tudd osztani a (jövendőbeli) pároddal.

Számodra elfogadható, ha valaki késik? Mekkora késés az elfogadható? Milyen gyakran? Milyen körülmények között?
Mit teszel? Elfogadod? Balhézol? Szakítasz miatta?

Anyum megoldása az volt, hogy miután rájött, hogy mindig, kivétel nélkül, 15 percet késett az embere, onnan kezdve 15 perccel korábbi időpontot mondott neki, mint ahogy találkozni akart vele, vagy mint amikor valahova érkezniük kellett, így lényegében elérte, hogy az ember pontos legyen … és működött.
Számára ez nem volt ok a balhéra. Rájött, hogy valami furcsán elvarázsolt van a partnere „rendszerében”, és talált egy megoldást, amely mindkettőjük számára bevált.
Soha többé nem volt ez probléma.

Persze ez egy kisebb fajsúlyú példa.
Vannak komolyabbak, amelyeket figyelembe kell venni.

Mint például a hazugságok.
Együtt tudsz élni a hazugságokkal?
Elfogadod a kegyes hazugságokat?
Mindketten egyformán értelmezitek, hogy mi a kegyes hazugság?
A titkokat hazugságnak tekinted?

Mit szólsz a megcsaláshoz?
Egy másik nőre/férfira nézni/mosolyogni az már megcsalás?
Egy szexi beszélgetés annak számít?
Vagy mindent elfogadsz, amíg fizikai kontaktra nem kerül sor?
Vagy mindent elnézel, míg nincsenek benne érzelmek?

Hol vannak a határaid?
Melyek azok a vonalak, amelyeken belül mindezt tartani kell?

Nem, ez nem nyilvánvaló.
Nem, ez nem magától értetődő.
Nem, ezek nem mindenkinél ugyanazok.
Az embereknek az értelmezése, korlátaik, kereteik, amelyek között biztonságban és kényelmesen érzik magukat, különbözőek.

Két (vagy akárhány) ember akkor működik együtt jól, ha mindketten (mindannyian) értik, hogy nincs mód arra, hogy minden lehetséges forgatókönyvet megvitassanak egy kapcsolat kialakulása előtt.
Amikor mindketten hajlandóak folyamatosan megosztani az igenjeiket és nemeiket.
Amikor mindkettő mozgásteret enged a lehetséges hibáknak.
Amikor mindketten hajlandóak és készek meghallani a másikat, és folyamatában korrigálni a dolgokat.
Amikor mindkettőnek megvannak a határai, és tiszteletben tartják a másikéit.

Tehát ismét az önismeretre és a folyamatos őszinte kommunikációra van szükség, hiszen a kapcsolat minden aspektusáról beszélni kell, meg kell vitatni, meg kell állapodni róluk, ha jól működő, kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatot akarsz.

A szakítás csínja-bínja

/in , , /by

A múlt heti YouTube-videómban a szakításokról beszéltem, arról, hogy hogyan lehet azt „jól” csinálni.
Ami egy (fontos) része az egész folyamatnak.
Természetesen, mint mindenben, ebben a témában is több van.

Mint például az, hogy vannak olyan emberek, akik mindig közvetlenül azelőtt szakítanak, hogy a kapcsolat a következő szintre kerülne, hogy komoly, hosszú távú elkötelezettséggé válna.
Általában ezek az emberek az egyszerű, laza, könnyű kapcsolatokat részesítik előnyben, nem állnak készen az elköteleződésre, vagy valamilyen okból félnek attól.

Természetesen semmi rossz nincs egyik preferenciával sem.
Viszont érdemes az ismerkedési folyamat korai szakaszában tisztázni ki, milyen szándékkal van.

Ha valaki tart az elköteleződéstől, és ezt az ember maga is felismeri, akkor tud rajta dolgozni, akkor a szakszerű segítség (coach, pszichológus) lehet a támogatás a gyorsabb gyógyulási folyamatban.

Amikor két olyan ember találkozik, akik mindketten a könnyű, szórakoztató, laza kapcsolatot kedvelik, akkor minden tökéletes, zöld a lámpa a folytatáshoz.

De amikor az egyik egy komolyabb, elkötelezettebb, egy „építsünk együtt egy életet” fajtára vágyik, a másik pedig nem, akkor a legjobb, ha nem is mennek tovább együtt ezen az úton.
Ne kezdj bele egy kapcsolatba úgy, hogy „nem számít, mit gondol, majd én megváltoztatom”.
NEM.
Nem fogod.
Vagy néha sikerül, a felszínen, de a partner szenvedni fog.

Minden tartós változás belülről kezdődik. Nem külső erő hatására.

Ez azt jelenti, hogy ha valaki eljut a felismerésig, hogy változtatni akar, akkor kezdeményezni fogja azt.
Ha külső erőről van szó, akkor a lehetőségek az erős ellenállás, vagy a nem szívből jövő „megpróbálom”, ami nem vezet sehova, vagy az, hogy végül beadja a derekát, de ez nem lesz tartós (talán csak a szakításig fog tartani).

Egy másik őrült tendencia, amit meg kell említenem, az az, amikor a szakítás után mindenféle ocsmány dolgot mondanak az exről.
Igen, tudom, néha nagyon csúnya dolgok történnek, de akkor is!
Gondolj bele, te voltál az, aki x mennyiségű időt töltött azzal a személlyel, te döntöttél úgy, hogy párkapcsolatba kerülsz azzal a személlyel, te voltál az, aki párkapcsolatban éltél azzal a személlyel.

Persze, idővel rájöttél, hogy az illető nem 100%-ban őszinte, nem teljesen az, akinek mondta magát, vagy éppen ellenkezőleg, te nem hitted el, hogy tényleg olyan, mint amilyennek mondta magát.
Ennek ellenére se ess abba a hibába, hogy sárral dobálod az exed … attól te is sáros lesz!

Szakítás után ki akarod őrjöngeni magad a legjobb barátodnak. Rendben. Csináld.
Bármit is kell tenned (berúgni, sírni, zabálni, kikiabálni magadból, … ), tedd meg, de privátban!
Soha ne hozd magad abba a kellemetlen helyzetbe, hogy az emberek azt kérdezzék tőled, hogy „ha az illető valóban ilyen, akkor miért voltál egyáltalán vele?”

Igaz, néha csalódhatunk, félreismerhetünk valakit, előfordulhat, hogy csak a kapcsolat egy későbbi szakaszában szembesülünk bizonyos jellemzőkkel, mindez megtörténhet.
A fő különbség az, hogy hogyan kezeljük mindezt.
A gyűlölködés nem fog segíteni rajtad, de ha tanulsz a történtekből, az hasznodra válik.

Tehát a szakítás nem csak a tényleges szakításról szól, amit jobban is csinálhatunk, hanem arról is, hogy ideje korán felismerjük, mi vezethet a szakításhoz, és hogy jobban kezeljük azt az aktuális dolgot.
Ezentúl jobbá lehetünk abban, hogy hogyan kezeljük egy szakítás következményeit, utóhatásait.

A szakítások elkerülhetetlenek, de csak rajtunk múlik, hogy továbbra is csak másokra mutogatunk a velünk történtek miatt, vagy tanulási lehetőségnek tekintjük, és megpróbálunk mindent megtenni, hogy jobbak legyünk és jobban tegyünk onnantól kezdve a magunk érdekében.

Egy gyakran rejtőző „szellem”

/in , , , /by

Hallottad már a „traumareakció” kifejezést?
Leginkább néhány szörnyű eseményre, például balesetre, nemi erőszakra vagy természeti katasztrófára adott érzelmi válaszadásra használják.

Egy látszólag könnyedebb szinten, beleegyezni a dolgokba csak hogy megmaradjon a béke, valójában az is egy traumareakció, ami egy a kapcsolatfüggő ember életének részévé válik.

Leginkább a gyerekkorból ered, amikor a szülők, családtagok, hogy bármilyen okból kifolyólag ne balhézzanak a gyerekkel, ő megtanulja, hogy a legegyszerűbb kiút a beleegyezés – bár ő azt a dolgot nem úgy érzi, nem úgy gondolja – bármibe, amit mond a felnőtt, hogy így béke legyen.

Ráadásul, ha egy személy kapcsolatfüggő, az gyakran válasz a többnyire fel nem ismert traumára, amikor ismétlődően mondják neki, és így kondicionálják, hogy „senki vagy”, „soha nem fogsz megbirkózni egyedül. ‘, ‘soha nem fogsz tudni életet teremteni magadnak’, ‘nem tudsz megállni a saját lábadon’, ‘életképtelen vagy’ és így tovább.

Ennek eredményeképpen ez az ember csak párkapcsolaton belül tudja elképzelni a felnőtt életét, ahol az a benyomása van, hogy a másikkal mellette most ő valaki, most már tud egy életet élni, túlélni, biztonságban lenni, létezni.
Így a kapcsolat fenntartása érdekében mindenbe beleegyezik, amit a partnere akar, abban a reményben, hogy így ez a kapcsolat tartós lesz.

Ennek a személynek általában nincsenek személyes határai, vagy ha vannak, akkor a „béke” kedvéért folyamatosan maga sem tartja/tartatja be azokat.

A kapcsolatfüggőség egyértelműen elzárja a magabiztos, független, stabil emberré válás útját, megakadályozza, vagy legalábbis megzavarja a személy fejlődését, legmagasabb potenciáljának elérését, saját életének önálló, saját elképzelései szerinti megélését.

Egy kapcsolatfüggő létezik, van, de nem él.

Amikor az ember felismeri ezt a csapdát, és összeszedi a bátorságát, hogy az ilyen történetből való kilépés mellett döntsön, a legtöbbek számára a coaching felkapcsolhatja a fényt az alagút végén, és a szükséges segítség lehet ahhoz, hogy végig tudja járni az utat egy jobb, egészségesebb élet felé.

Ha magadra ismersz a fent leírtakban, kívánok neked erőt, hogy feleszmélj, találj némi segítséget, és a további életed történetét egy téged jobban kielégítő, szabad, (ön)szerető módon átírd.

Elmélkedés a szakításokról

/in , , , /by

Mindannyiunkkal megtörténik az életünk során. Néhányunkkal többször is.
Néha brutális, néha sima, hol előre látható, hol teljesen váratlan.
Akár 6 hét, 6 hónap vagy 6 év után történik, bárhogy is történik, valaki megsérül benne.

Mint mindig mindennek az életben, itt is két oldala van a történetnek.
Az egyik, hogy a szakítás kezdeményezője vagy, a másik, hogy veled szakítanak.

A váratlan szakítás bármiféle értelmezhető magyarázat nélkül, szerintem a legnehezebb a lehetséges kombinációk közül.
Sokk-ként érkezik, és magadra hagy, hogy megbirkózz vele kapaszkodó nélkül, ami mentén elkezdhetnéd kiásni magad a gödörből.

Oké, amikor a másik csak szó nélkül eltűnik, az még rosszabb.
Az egy magas minősítésű bunkóság.

A szakítások elkerülhetetlen részei az életünknek. Néha ezen az oldalon, néha pedig a másikon leszünk. Ha nem is intim kapcsolatban (van, aki szerencsés és elsőre megtalálja az igaz társát), akkor baráti, családi kapcsolódásban vagy üzleti partnerségben.
A kérdés nem az, hogy megtapasztaljuk-e, hanem az, hogy mikor és hogyan.

Ahhoz, hogy valaki jót tegyen a Karmájának, hogy tisztességes ember legyen, érdemes megfontolni a következőket.
Bár minden szakítás egyedi, akárcsak a kapcsolatok, vannak „szabályok”, amelyeket a legtöbb helyzetben alkalmazni lehet.
Természetesen, ha bármilyen mérgező baromság van folyamatban, nem kell sokat fontolgatni, csak minél hamarabb szállj ki belőle és kerülj minél távolabb tőle.
Minden más esetben először gondolkozz, mérlegeld a probléma súlyosságát, kommunikálj, keresd a módokat a javítható javítására.
Nincs olyan, hogy azonnali tökéletes. A tökéleteshez munka kell. Idő kell hozzá, hajlandóság, nyílt és őszinte kommunikáció, törődés és szeretet.

Amikor a fentiek mind hiábavalónak bizonyulnak, akkor itt az ideje a szakításnak.
Szemtől szembe, személyesen, ne nyilvánosan, civilizáltan, hagyd a jelenet rendezést/őrült drámát, mondd/hallgasd meg a mondanivalót, tartsd magad, majd sétálj el.

Ha ez megtörtént, beszélj valakivel, akiben megbízol (barát, család), engedd, hogy minden érzés átfusson rajtad, ne akadályozd, ne tartsd magadban őket. Amikor a sokk/fájdalom alábbhagy, vedd észre, hogy okkal történt, ez megmutatta a nem összeillőségeteket, és így jobban jártok mind a ketten, ha külön utakat jártok.
Most itt az ideje, hogy magaddal foglalkozz. Minél tovább voltál abban a kapcsolatban, annál valószínűbb, hogy újra rá kell találnod önmagadra, „felfrissítened” az identitásodat, hogy visszatérj a hiteles, valós énedhez.
Élvezd az én- idődet. Ne siettesd magad.
Ne kényszerítsd magad a randevúzásra, mielőtt meg nem emészted a kapcsolatról és a szakításról szóló tanulságokat, mielőtt teljesen meg nem gyógyulnál.

Csak akkor tudsz jól elfogadni és adni, ha stabil, kiegyensúlyozott és nyitott vagy.
A kapcsolódás és a szerelem gyönyörű. Megérdemled a legjobbat.
Soha ne add fel!
Csak tudd: a legjobb még előtted van.

Egy másik utálatos

/in , , , /by

Az elmúlt napokban többször tapasztaltam valamit, ami nagyon zavar.
Semmi pusztító, csak szomorú, elkedvetlenítő és/vagy bosszantó.
De aztán minél többet agyaltam rajta, annál inkább azt gondolom, hogy ez valóban valami nagy és komoly dolog, bár általában csak legyintünk, vállat vonunk és tovább megyünk.

Erről a dologról, általánosságban, sokat beszélnek – most nem megyek bele abba, hogy mit gondolok a hogyanról –, de úgy érzem, a cselekménynek ezt az alfaját figyelmen kívül hagyják.

Ez a dolog a visszaélés (bántalmazás), pontosabban, az idővel való visszaélés.

A bántalmazás gyakran viták, figyelmeztetések, bizonyos tanítások tárgya, hogy mire kell vigyázni, és hogyan lehet a lehető legkorábban felismerni ennek jeleit.
Ezek főként a fizikai, érzelmi, szexuális és néha a szervezeti/intézményi bántalmazásokról/visszaélésekről szólnak.
Nagy szükség van ezekre a beszélgetésekre, mert tudatosítani kell az emberekben, hogyan védhetik meg magukat ezektől, vagy ha már áldozatul estek, akkor hogyan lehet kijönni, felépülni az ilyen tapasztalatokból.
Napjainkban sokféle segítség áll az ezek bármelyikét elszenvedők rendelkezésére, így, ha egyszer felismerik és beismerik maguknak, hogy ez történik velük, lehetőségük van segítséget kérni, és talpra állni, egyszer csak.

De ha valakinek az idejével élnek vissza?
Valaki által, aki minden elfogadható ok nélkül állandóan késik?
Valaki által, aki folyamatosan az utolsó pillanatban mond le programokat, és így rontja el a terveidet?
Vagy ha néhány óra vagy nap elteltével rájössz, hogy a másik indítékai egy beszélgetésben/kapcsolatban, legyen az üzleti vagy magánjellegű, kizárólag önzőek voltak, csak a saját érdekeit és előnyét tartotta szem előtt, de mindezt úgy adta elő, mint egy lehetséges kölcsönösen előnyös kommunikáció?
Természetesen érzelmileg gyorsan túltehetjük magunkat az ilyen baromságokon, mondván, hogy „van ilyen”, nem mindenki az, akinek beállítja magát.

De az igazi dráma itt az, hogy az időt nem lehet visszaszerezni!
Az idő, amit hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni.
Az idő, amit jobban is el lehetett volna tölteni.
Az idő, ami soha nem tér vissza, soha nem élhető újra.
Az idő, ami soha nem vár, soha nem áll meg.

Ha valaki körülötted jelét mutatja ilyen felelőtlen, még ha enyhén is, de sértő viselkedésnek, hívd fel rá a figyelmét.
Lehet, hogy nem is volt tisztában az ilyetén viselkedésének természetével.
Ne húnyj szemet!
Hívd fel rá a figyelmet, amíg „kicsi”, lehet ezzel meg tudod akadályozni, hogy valaki sorozatos/komolyabb bántalmazóvá váljon.

De minden esetre ezzel ellehetetlenítenéd a „nem vettem észre” kifogást.

 

A Cambridge-i angol szótárban a „bántalmazó” meghatározása:
A bántalmazó az, aki egy másik személlyel kegyetlen, erőszakos vagy igazságtalan módon bánik.
Valaki, aki valamit káros vagy erkölcsileg helytelen módon használ.

Egy újabb „nap” ünneplése

/in , , , , /by

… mivel ma van a Nemzetközi Nőnap, ma a nőket, fiatalt és időset, ünneplik a világ nagy részén…

Azokat a nőket, akiket más napokon megszégyenítenek az anyaságukban, megszégyenítik a testük miatt, bántalmazzák verbálisan, lelkileg, fizikailag, megerőszakolják, majd ujjal mutogatnak rájuk, és azt mondják, hogy mert ő akarta … és így tovább.

Vannak más „becses” napok is a naptárban, mint például a Valentin-nap, amikor a szerelmesek ajándékokkal és gesztusokkal mutatják ki szerelmüket partnerüknek, és más napokon, előtte és utána folyamatosan megcsalják, lealacsonyítják, nem értékelik őket.

Vagy van Apák napja, amikor ezeket a férfiakat bámulatos apaságuk miatt emelik piedesztálra. Csak éppen egy nappal azelőtt és azután ignorálva vannak, bírálatot kapnak, hogy hogyan tartják a saját gyereküket, támadják őket, hogy ők a legrosszabbak, amiért engednek/elfogadnak ezt vagy azt a gyerekeiknek/ben.

És a lista folytatható lenne, érted miről beszélek.

Rengeteg ünnepünk, különleges napunk van beírva a naptárba, és hogy megfeleljünk a társadalmi elvárásoknak, mindent megteszünk, hogy megmutassuk, ismerjük ezeket a napokat, azt tesszük, amit elvárnak.

Csak vess egy pillantást valamelyik közösségi média oldalra. Mindenki ott van, és meg/kimutatja az érzéseit és ajándékait.

Mostanra már biztosan érzed, nem én vagyok a legnagyobb rajongója az ilyen „különleges napoknak”.

Az én világomban, ha szerelmes vagy, akkor minden nap szeretsz, ha van anyád/apád és azt gondolod, hogy ők a legjobbak, akkor egész évben így érzed, ha értékeled és tiszteled a nőket, akkor ez így van minden nap … és ha nem, akkor ne jópofizz, hogy „eljátszod a jót” egy napig, hogy a kollégák/szomszédok láthassák.

Ami engem illet, betegesnek és álszentnek érzem, amikor azt látom, hogy a sok piszok, ocsmányság, támadások, kritikák úgy áradnak, mint egy végtelen folyó, csak hogy az év egy napjára megálljanak (többé-kevésbé), hogy megünnepeljenek bizonyos embercsoportokat.

Az én ideális világomban mindannyian gondoskodóak, szeretőek és megengedők lennénk.

Felhagynánk azzal, hogy folyamatosan a kerítésen át mások kertjébe nézzünk, és kéretlen tanácsokat, véleményeket osztogassunk nekik.

Inkább gyakrabban néznénk körül a saját világunkban, néznénk tükörbe, és dolgoznánk azon, hogy szebb, jobb tükörképet láthassunk.

Csak hagyd abba a megfelelést ezeknek, a gyakran csak elképzelt, társadalmi elvárásoknak.

Legyél az a valódi, hiteles, kedves és gondoskodó ember, aki valójában vagy (vagy akivé válni szeretnél) egész évben, egy adott nap különleges címkéjétől függetlenül.

Ünnepelj, ha akarsz, és tudd, hogy nem kell, ha nem akarsz.

Címkézés kontra az egyén

/in , , , /by

Az internet általában, azon belül is a közösségi média minden formája, kéretlenül elárasztja az embereket mindenféle „tartalommal”, és bármilyen információt megtalálhatóvá, elérhetővé tesz néhány kattintással.

Alapvetően bármi is érdekel, arról pillanatok alatt találsz egy véleményt/magyarázatot, annak 180 fokos ellentétét, plusz bármit a kettő között.

Ahhoz, hogy mindebben valaki biztonságosan eligazodhasson, önismerettel és önbizalommal kell rendelkeznie, intelligensnek, műveltnek, nyitottnak, kíváncsinak, megértőnek és megengedőnek kell lennie … minimum; így könnyen belátható, hogy miért növekszik olyan gyorsan az „elveszettek”, kétségbeesettek száma. 

Az utóbbi időben azt tapasztalom, hogy a legnagyobb kárt a tanulatlan, képzetlen, felelőtlen, „majd én megmondom a tutit, ami az egyetlen valóság” típusú „influencerek”, „celebek”, „YouTuberek”, „Tik-Tokerek” és hasonlóak okozzák. Sokan közülük alig lépték át, ha, a felnőttkor küszöbét.

A minap felhívott egy barátom, és azt mondta: „Most láttam egy Tik-Tok videót, és abból megtudtam, hogy demiszexuális vagyok, tehát nem vagyok normális”. ‘Mi a fene van?’ volt a reakcióm, felrobbantam.

Szerencsére a barátnőm nem komolyan, inkább poénból osztotta ezt meg velem; ő intelligens, és bármilyen hülyeség/címke sem fogja megváltoztatni a véleményét önmagáról; de basszus, mi a szar folyik itt?!?!?

„Ez nem normális” … „ez egészségtelen” … „ezt kell tenned” … „így kell érezned” … mindezeket és még sok más hasonlót hangoztatnak folyamatosan a fent említett típusú emberek. És sajnos sokan bele esnek ezekbe a csapdákba.

Nem, a Szent Grál nincs a kezemben, nem is vagyok egy mindent tudó, de elég idős vagyok ahhoz, elég tanult, elég sokat látott és elég magabiztos ahhoz, hogy kijelentsem, a legtöbb esetben nincs „egy igaz” módja a létezésnek, a „mit és hogyan kell tenni”-nek.

És ami a szexualitást és a szexet illeti, akkor teljesen tudom és hirdetem, hogy senkinek nincs joga megmondania neked, hogy te ki vagy, hogy hogyan létezz, hogy mi a legjobb neked!

Úgy határozod meg magad, ahogy akarod, és teszed azt, ami neked jó!

Mindaddig, amíg nem bántasz senkit, amíg beleegyező felnőttkorú partnerrel/partnerekkel teszed amit, addig mindenki másnak egyszerűen be kell fognia a száját, és a saját dolgával törődnie.

Az olyan címkék, mint a demiszexuális, aszexuális, szürkeszexuális, alloszexuális és a többi kutatási és orvosi szempontból bizonyára hasznosak, de a mindennapi életben többnyire csak megosztó hatásúak, értetlenség övezi őket és így éket vernek az emberek közé.

Szexelj vagy ne szexelj, légy lágy vagy durva, vagy keverd ezeket, használj vagy ne használj szexjátékokat, csináld egy vagy több nemmel, légy kalandvágyó vagy biztonsági játékos … bármit is csinálsz, az csak olyan legyen, amit akarsz, ami boldoggá tesz, amit élvezel!

Amire nincs szükséged, az bárki jóváhagyása, engedélye vagy címkézése.

Illesd magad címkékkel, ha akarod, de soha ne fogadd el mástól ezt a baromságot.